A mitológiát komolyabban vettem, mióta vámpír lettem.

 

Gyakran, mikor visszanéztem első három halhatatlanként eltöltött hónapomra, elképzeltem, hogyan nézhet ki életem fonala a sors szövőszékén – ki tudta, hogy létezett-e egyáltalán? Biztos voltam benne, hogy az én fonalamnak megváltozott a színe; Úgy gondoltam, hogy valószínűleg kellemes bézs színből indult ki valamikor, valami egyszerű és nem szembeszökő, valami, ami jól néz ki a háttérben. Most úgy éreztem, hogy biztos élénk vörös, vagy talán csillogó arany.

 

A szövet családról és barátokról, akik körülvettek, egy gyönyörű, ragyogó dolog volt, tele élénk, kiegészítő színekkel.

 

Meg voltam lepve néhány fonal által, hogy azok része voltak az életemnek. Vérfarkasok, a mély, erdei színeikkel, nem olyanok voltak, mint amire számítottam; Jacob, természetesen, és Seth is. De régi barátaim, Quil és Embry is a részei lettek a szövetnek, mikor csatlakoztak Jacob falkájához, és még Sam és Emily is barátságosak voltak. A családjaink közötti feszültség enyhült, főképp Renesmee miatt. Őt könnyű volt szeretni.

 

Sue és Leah Clearwater is összefonódott életünkkel – még kettő, akikre nem számítottam.

 

Úgy tűnt, Sue magára vállalta, hogy segít Charlie-nak a színlelt világban maradni. Vele jött a legtöbb nap a Cullen házba, habár sose tűnt úgy, hogy igazán kényelemben érezné magát, nem úgy mint fia és Jake falkájának többsége. Nem beszélt sokat; csak védelmezően Charlie körül lézengett . Mindig ő volt az első ember, akire Charlie ránézett, mikor Renesmee valami nyugtalanító dolgot csinált – ami elég gyakori volt. Válaszul Sue jelentőségteljesen ránézett Seth-re, mintha azt mondta volna: Igen, nekem mondod.

 

Leah még kényelmetlenebbül érezte magát, mint Sue és ő volt az egyetlen része a mostanában kibővült családunknak, aki nyíltan ellenezte ezt az összefonódást. Azonban ő és Jacob között új bajtársiasság volt, ami közel tartotta hozzánk. Egyszer rákérdeztem erre Jacob-nál – vonakodva; nem akartam tolakodó lenni, de ez a kapcsolat olyan más volt, mint azelőtt, hogy kíváncsi lettem. Vállat vont és azt mondta, hogy ez egy falka dolog. Leah volt a második parancsnok most, Jacob ’bétája’, ahogy egyszer nagyon régen hívtam.

 

„Rájöttem, hogy amíg ezt az Alpha dolgot csinálom –” Magyarázta Jacob. „- jobb, ha tisztázom a formalitásokat.”

 

Ez az új felelősség Leah-ban azt a szükséget keltette, hogy gyakran bejelentkezzen Jacob-nál, és mivel ő mindig Renesmee-vel volt…

 

Leah nem örült, hogy a közelünkben kell lennie, ő volt a kivétel. A boldogság volt a fő eleme most az életemnek, a fő minta a szöveten. Olyannyira, hogy kapcsolatom Jasper-rel most közelibb volt, mint azt valaha álmodtam volna.

 

Habár először igazán bosszankodó voltam.

 

„Jesszus!” Panaszkodtam Edward-nak egyik este, miután Renesmee-t beraktuk a kovácsoltvas bölcsőjébe. „Ha még nem öltem meg Charlie-t és Sue-t, akkor valószínűleg nem is fog megtörténni. Bárcsak Jasper ne lebzselne állandóan körülöttem!”

 

„Senki se kételkedik benned, Bella, még egy kicsit se.” Bizonygatta. „Tudod milyen Jasper – nem tud ellenállni a jó érzelmi légkörnek. Mindig olyan boldog vagy, szerelmem, hogy gondolkodás nélkül vonzódik feléd.”

 

És aztán Edward szorosan átölelt, mert semmi nem okozott neki nagyobb örömöt, mint az én elsöprő örömöm ebben az új életben.

 

És én örömittas voltam az idő nagy részében. A napok nem voltak elég hosszúak számomra, hogy elég időt töltsek imádott lányommal; az éjszakák is túl rövidek voltak, hogy kielégítsék Edward iránti szükségleteimet.

 

Azonban volt egy másik oldala is az élvezetnek. Ha megfordítanánk életünk szövetét, a hátoldalán lévő minta teli lenne a kétség és a félelem zord szürkeségével.

 

Renesmee akkor mondta ki az első szavát, mikor pontosan egy hetes volt. A szó a mami volt, így az a nap az én napom lett, kivéve, hogy annyira meg voltam ijedve a fejlődésétől, hogy alig tudtam rávenni megdermedt arcomat, hogy visszamosolyogjon rá. Az sem segített a helyzetemen, hogy az első szavát követte az első mondata is, egy lélegzet alatt. „Mami, hol van nagypapi?” Kérdezte tiszta, magas énekhangon. Csak azért mondta ki hangosan, mert a szoba túlsó végén voltam. Már kérdezte Rosalie-t a szokásos (vagy komolyan rendellenes, más szemszögből nézve) kommunikációját használva. Rosalie nem tudta a választ, így Renesmee hozzám fordult.

 

Mikor először sétált, kevesebb, mint három héttel később, hasonló volt a helyzet. Egyszerűen csak Alice-t bámulta egy hosszú pillanatig, elszántan figyelte, miközben nénikéje elrendezte a virágcsokrokat a szobában elhelyezett vázákban, ide-oda táncolva a padlón, karjai tele voltak virágokkal. Renesmee lábra állt, egy kicsit se ingott meg, és átszelte a szobát majdnem ugyanolyan kecsesen.

 

Jacob tapsviharban tört ki, mert egyértelműen ez volt az a válasz, amit Renesmee akart. Ahogy kötődött Renesmee-hez, saját reakciói másodlagosak lettek; első mozdulata mindig az volt, hogy megadta Renesmee-nek azt, amire szüksége volt. De szemeink találkoztak, és láttam, hogy minden félelmem tükröződik az övében is. Kezeimet én is összecsaptam, próbáltam elrejteni Renesmee elől félelmemet. Edward csendesen tapsolt mellettem, és nem kellett elmondanunk gondolatainkat, hogy tudjuk, azok megegyeznek.

 

Edward és Carlisle belevetették magukat a kutatásba, válaszokat kutatva, hogy mire számítsunk. Nagyon keveset találtak, és egyik se volt igazolható.

 

Alice és Rosalie általában divatbemutatóval kezdték a napot. Renesmee sose hordta ugyanazt a ruhát kétszer, részben azért, mert szinte azonnal kinőtte ruháit, részben pedig azért, mert Alice és Rosalie próbáltak összeállítani egy bébi albumot, ami úgy tűnt, hogy már évek óta készül, és nem hetek óta. Több ezer képet készítettek, gyors gyerekkorának minden változását nyomon követték.

 

Három hónaposan Renesmee lehetett volna egy nagy egyéves, vagy egy kicsi kétéves. Nem pontosan úgy fejlődött, mint egy tipegő kisgyerek; soványabb és kecsesebb volt, arányai egyenletesek voltak, mint egy felnőtté. Bronzszínű hajfürtjei a derekáig értek; nem bírtam volna levágni, még ha Alice meg is engedte volna azt. Renesmee tökéletes nyelvhelyességgel és kiejtéssel beszélt, de ritkán használta, jobban szerette azt, hogy egyszerűen megmutatta az embereknek mit is akart. Nemcsak sétálni tudott, hanem futni és táncolni is. Még olvasni is tudott.

 

Tennyson-t olvastam neki az egyik este, mert költészetének menete és ritmusa megnyugtatónak tűnt. (Állandóan új könyveket kellett keresnem; Renesmee nem szerette az ismétlődő alvás előtti történeteket, nem úgy, mint feltehetőleg a többi gyerek, és nem volt türelme a képeskönyvekhez.) Kinyúlt, hogy megérintse arcomat, a fejében lévő képzelet rólunk szólt, csak éppen ő tartotta a könyvet. Odaadtam neki mosolyogva.

 

„Édes zene van itt.” Olvasta tétovázás nélkül. „lágyabb fátyol, mint virágzó rózsák szirmai a füvön, vagy árnyas gránit falai között még mindig ott van az esti harmat, egy fényes hegyszorosban –”

 

Kezeim robotszerűek voltak, miközben visszavettem a könyvet.

 

„Ha te olvasol, hogy fogsz elaludni?” Kérdeztem majdnem remegő hangon.

 

Carlisle számítása szerint testének növekedése fokozatosan lassult; elméje viszont sebesen fejlődött. Még ha a csökkenő ütem tovább folytatódik is, akkor is felnőtt lesz nem több, mint négy év múlva.

 

Négy év. És egy idős nő lesz tizenöt évesen.

 

Csak tizenöt év az életre.

 

De olyan egészséges volt. Eleven, élénk, ragyogó és boldog. A szembetűnő egészsége megkönnyítette, hogy boldog legyek vele abban a pillanatban, és hogy hagyjam a jövőt holnapra.

 

Carlisle és Edward megvitatták halkan lehetőségeinket a jövővel kapcsolatban minden szemszögből, így próbáltam nem hallgatni őket. Sose beszéltek erről, ha Jacob a közelben volt, mert egy biztos út volt az öregedés megállítására, és az nem olyan dolog volt, amit Jacob valószínűleg elfogadott volna. Én sem. Túl veszélyes! – sikították ösztöneim. Jacob és Renesmee sok szempontból hasonlítottak, mindketten félvérek voltak, két fajta egy időben. És minden vérfarkas monda úgy tartja, hogy a vámpírméreg halálos rájuk, mintsem a halhatatlanságot eredményezné…

 

Carlisle és Edward minden kutatást elvégeztek, amit távolról tudtak, és most arra készültünk, hogy követjük a régi legendákat azok forrásaikhoz. Visszamegyünk Brazíliába, ott kezdünk. A Ticunas törzsnek volt legendájuk olyan gyerekekről, mint Renesmee… Ha hozzá hasonló gyerekek valaha léteztek, talán néhány történet ezen fél-halandó gyerekek rövid életéről még mindig fennmaradt…

 

Az egyetlen igazi kérdés, ami hátramaradt, hogy pontosan mikor megyünk.

 

Én voltam az akadály. Egy kis része az volt, hogy Forks közelében akartam maradni az ünnepekig Charlie kedvéért. De még annál is inkább, volt egy másfajta utazás, amiről tudtam, hogy először azt kell letudnom – ez volt az egyértelmű elsőbbség. És ennek egy egyszemélyes útnak kell lennie.

 

Ez volt az egyetlen vita, amiben Edward és én a vámpírrá válásom óta benne voltunk. A vita fő tárgya az ’egyszemélyes’ részen volt. De a tények adottak voltak, és csak az én tervemnek volt ésszerű értelme. El kellett mennem a Volturi-hoz, és ezt teljesen egyedül kellett megtennem.

 

Megszabadulva a rémálmoktól, mindenfajta álomtól, lehetetlen volt elfelejteni a Volturi-t. Nem mintha békén hagynának minket emlékeztető nélkül.

 

Addig a napig, mikor Aro ajándéka megérkezett, nem is tudtam, hogy Alice küldött egy esküvői meghívót a Volturi vezetőjének; messze Esme szigetén voltunk, mikor látott egy víziót Volturi katonákról – Jane-ről és Alec-ről, a köztük borzasztó hatalommal bíró ikrekről. Caius azt tervezte, hogy küld egy vadászcsapatot, hogy lássák, hogy még mindig ember vagyok-e rendeletük ellenére (mert ismertem a titkos vámpír világot, így vagy csatlakozom hozzájuk vagy elhallgattatnak… véglegesen). Így Alice elküldte az értesítőt, látván, hogy ez késlelteti őket, miközben rájönnek a mögöttes jelentésre. De végül úgyis eljönnek. Ez biztos volt.

 

Az ajándék maga nyilvánvalóan nem volt fenyegető. Túlzó, igen, majdnem ijesztő a különcségét tekintve. A fenyegetés ott volt Aro gratuláló üzenetének sorai között, fekete tintával volt írva egy négyzet alakú, kemény, egyszerű, fehér papírra Aro saját kézírásával:

 

Alig várom, hogy személyesen is lássam az új Mrs. Cullen-t.

 

Az ajándék tartalmaz egy díszes vésésű, régi fadobozkát, arany és gyöngyház berakással, szivárványszínű drágakövekkel díszítve. Alice azt mondta, már a doboz maga felbecsülhetetlen kincs, minden más benne lévő ékszert valószínűleg túlragyog.

 

„Mindig kíváncsi voltam, hova tűntek a koronázási ékszerek, miután elzálogosították őket a tizenharmadik században.” Mondta Carlisle. „Azt hiszem nem meglepő, hogy a Volturi kivette a maga részét belőle.”

 

A nyaklánc egyszerű volt – aranyszállal körbetekert vastag lánc, majdnem pikkelyes, mint egy sima kígyó, ami szorosan körbetekergőzik a nyak körül. Egy ékkő lógott le a láncról; egy golflabda méretű fehér gyémánt.

 

Egy erőteljes emlékeztető Aro üzenetéből jobban érdekelt, mint az ékszer. A Volturi-nak látnia kellett, tényleg halhatatlan voltam, hogy a Cullen család engedelmeskedett-e a Volturi parancsának, és hamarosan kellett látniuk engem. Nem engedhetjük őket közel Forks-hoz. Csak egyetlen egy mód volt arra, hogy biztonságban tartsuk az itteni életünket.

 

„Nem mész el egyedül,” Erősködött Edward a fogain keresztül, kezei ökölbe szorultak.

 

„Nem fognak bántani engem.” Mondtam olyan nyugodtan, amennyire csak tudtam, arra fókuszáltam, hogy hangom biztos maradjon. „Nincs rá okuk. Vámpír vagyok. Az ügy lezárva.”

 

„Nem. Teljesen kizárt.”

 

„Edward, csak így óvhatjuk meg Renesmee-t.”

 

És ezzel már nem tudott vitatkozni. Érvelésem helytálló volt.

 

Még ilyen rövid idő alatt is, amióta ismerem Aro-t, láttam, hogy egy gyűjtő volt – és a legértékesebb kincsei az ő élő ékszerei. Sóvárgott a halhatatlan követőinek szépsége, tehetsége és ritkasága után, jobban, mint a palotájába zárt ékszerek után. Ez sajnos elég volt ahhoz, hogy mohón akarja Alice és Edward képességét is. Én nem adnék neki több okot, hogy féltékenykedjen Carlisle családjára. Renesmee gyönyörű és tehetséges és páratlan volt – egy a fajtájából. Nem engedhetjük Aro-nak, hogy lássa őt, még valakinek a gondolatain keresztül se.

 

És az én gondolataim voltak az egyedüliek, amiket nem hallott. Természetesen így egyedül kell mennem.

 

Alice nem látott semmi nehézséget az utammal kapcsolatban, de aggódott a vízióinak távlati pontossága miatt. Azt mondta, a látomások néha hasonlóan homályosak, mint mikor külső döntések is vannak, de lehet ellentét is, de még nincs szilárdan eldöntve. E bizonytalanság miatt Edward, már amúgy is hezitált, ellenezte, amit tennem kellett. Velem akart jönni legalább a londoni csatlakozásig, de nem hagyhatom Renesmee-t mind a két szüleje nélkül. Ehelyett Carlisle jönne velem. Ez Edward-ot és engem is nyugodtabbá tett, tudván, hogy Carlisle csak pár órára lesz tőlem.

 

Alice kutatta a jövőt, de amit talált, nem voltak kapcsolatban azzal, amit keresett. A tőzsde új irányvonala; egy lehetséges békülő látogatás Irina részéről, habár döntése nem volt határozott; egy hóvihar, ami még hat hétig nem jön erre; egy telefonhívás Renee-től (gyakoroltam a ’durva’ hangomon, és napról napra jobb lett – Renee tudomása szerint, még mindig beteg voltam, de már javultam).

 

Megvettük a jegyeket Olaszországba egy nappal azelőtt, hogy Renesmee betöltötte a három hónapot. Nagyon rövid utazásnak terveztem, így nem is mondtam el Charlie-nak. Jacob tudta, és Edward figyelmét néhány dolgon tartotta. Azonban ma a vita Brazíliáról szólt. Jacob elhatározta, hogy velünk jön.

 

Hárman, Jacob, Renesmee és én vadászni voltunk együtt. Az állati vérrel való táplálkozás nem volt Renesmee kedvence – és ez volt az oka, hogy Jacob velünk jöhetett. Jacob versenyt kezdeményezett közöttük, és emiatt Renesmee még készségesebb volt, mint bármi más esetben.

 

Renesmee teljesen tisztába volt a ’jó és rossz’ közötti különbséggel, ami az emberekre való vadászatra is vonatkozott; csak úgy gondolta, hogy a donorvér egy kellemes köztes állapot. Az emberi étellel is jól lakott és úgy tűnt az összefér a szervezetével, de ugyanolyan mártír kitartással reagált minden változatos szilárd ételre, mint amikor karfiolt és babot adtam neki. Az állati vér legalább annál jobb volt. Versenyző természete volt, és a Jacob legyőzésében rejlő kihívás izgatottá tette a vadászattal kapcsolatban.

 

„Jacob.” Mondtam, próbáltam vele megint megvitatni az utazást, miközben Renesmee előttünk táncolt a hosszú tisztás felé olyan illatot keresve, amit szeret. „Neked itt kötelezettségeid vannak. Seth, Leah –”

 

Felhorkantott. „Nem vagyok a falkám dadája. Amúgy is csak La Push-ért felelősek.”

 

„Ahogy te is? Akkor hivatalosan is otthagyod a gimnáziumot? Ha lépést akarsz tartani Renesmee-vel, még keményebben kell majd tanulnod.”

 

„Ez csak egy kutatóév. Visszamegyek majd az iskolába, ha a dolgok… lelassulnak.”

 

Nem tudtam az szembeszegülésre koncentrálni, mikor ezt kimondta, és mindketten automatikusan Renesmee-re néztünk. Épp a feje felett libegő hópelyheket bámulta, elolvadtak, mielőtt azok elérték volna a sárgás füvet a nyílhegy alakú, hosszú réten, ahol álltunk. A fodor, elefántcsont színű ruhája csak egy árnyalattal volt sötétebb, mint a hó, és a vöröses-barnás fürtjei csillogtak, habár a Nap vastagon el volt takarva a felhőkkel.

 

Miközben néztük, Renesmee hirtelen leguggolt és aztán öt méter magasra ugrott a levegőbe. Apró kezei összezáródtak egy pehely körül, és lágyan visszaesett a lábaira.

 

Felénk fordult a megdöbbentő mosolyával - őszintén, ez nem olyan volt, amihez hozzá tudna szokni az ember – és kinyitotta a kezeit, hogy megmutassa nekünk a tökéletes, nyolcágú jégcsillagot a tenyerén, mielőtt az elolvadt volna.

 

„Szép.” Kiáltott neki Jacob dicsérően. „De szerintem lelassultál, Nessie.”

 

Visszaszökkent Jacob-hoz; pontosan akkor nyújtotta ki karjait Jacob, mikor Renesmee beléjük ugrott. Tökéletes összhangban mozogtak. Renesmee akkor csinálta ezt, mikor mondani akart valamit. Még mindig azt részesítette előnybe, hogy nem beszélt hangosan.

 

Renesmee megérintette Jacob arcát, elragadóan mogorván nézett, miközben mind egy kis antilopnyájat hallgattunk, ami távolabb, az erdőben mozgott.

 

„Biiiiztos, hogy nem vagy szomjas, Nessie.” Válaszolt Jacob egy kicsit gúnyosan, de mégis engedékenyebben, mint bárki más. „Csak attól félsz, hogy megint én kapom el a nagyobbat!”

 

Kicsúsztatta magát Jacob karjaiból, könnyedén a talpán landolt, és forgatta szemeit – annyira hasonlított Edward-ra, mikor ezt csinálta. Aztán elsietett a fák felé.

 

„Majd én.” Mondta Jacob, mikor indultam volna követni őt. Lerántotta a pólóját, miközben az erdő felé rohant Renesmee után, már remegett. „Ez nem fog számítani, ha csalsz.” Kiáltotta Renesmee-nek.

 

Mosolyogtam a leveleken, amiket maguk mögött hagytak lebegve, csóváltam a fejem. Jacob néha sokkal gyerekesebb volt, mint Renesmee.

 

Megálltam, pár perc egérutat hagytam vadászaimnak. Egyszerű lesz követni őket, és Renesmee amúgy is szeret meglepni zsákmánya nagyságával. Megint mosolyogtam.

 

A szűk rét nagyon nyugodt volt, nagyon üres. A szállingózó hó egyre ritkább lett felettem, szinte el is tűnt. Alice látta, hogy sokáig nem is jön vissza.

 

Általában Edward és én együtt jöttünk ezekre a vadászatokra. De Edward ma Carlisle-jal volt, tervezték a Rio-i kirándulást, Jacob háta mögött megbeszélve a részleteket… Homlokomat ráncoltam. Mikor visszamentünk, Jacob mellé fogok állni. Velünk kellene jönnie. Annyira érdekelt ebben, mint mi mindannyian – az egész élete kockán forgott, mint az enyém.

 

Miközben gondolataim elvesztek a közel jövőben, szemeim megszokásból a hegyek felé lendültek, kutatva a zsákmányt, keresve a veszélyt. Nem gondolkoztam ezen; az ösztön egy automatikus dolog volt.

 

Vagy talán volt valami oka vizsgálódásomnak, valami apró indíték, amit pengeéles érzékelésem még azelőtt észrevett, hogy az tudatosult volna bennem.

 

Miközben szemeim végigpásztázták a távoli sziklákat, amik sötétkéken-szürkén álltak ki a zöld-fekete erdőből, egy ezüstvillanás – vagy arany? – megragadta figyelmemet.

 

Tekintetem a színre fókuszált, aminek nem kellett volna ott lennie, olyan messze a homályban, hogy a sasok arra nem lettek volna képesek. Mereven néztem.

 

Ő visszabámult.

 

Az, hogy egy vámpír, az nyilvánvaló volt. Bőre márvány fehér volt, milliószor simább, mint az emberi bőr. Még a felhők alatt is kissé ragyogott. Ha bőre nem leplezte volna le, akkor mozdulatlansága tette volna azt meg. Csak a vámpírok és a szobrok tudtak ilyen tökéletesen mozdulatlanok lenni.

 

Haja halvány volt, halvány szőke, majdnem arany. Ez volt az a villanás, ami megragadta a szemeimet. Egyenes hullott lefelé, mint egy vonalzó a tompa álla irányában, középen egyenlően elválasztva.

 

Számomra idegen volt. Teljesen biztos voltam abban, hogy még sose láttam ezelőtt, még emberként se. Homályos emlékeimből egyik arc se volt olyan, mint ez. De azonnal felismertem őt a sötét, arany szemekről.

 

Irina végül úgy döntött, hogy eljön hozzánk.

 

Egy pillanatig bámultam őt, és ő viszonozta a tekintetet. Kíváncsi voltam, hogy azonnal kitalálta-e ki vagyok én. Félig felemeltem a kezem, hogy integessek, de egy kicsit elhúzta a száját, arca hirtelen ellenséges lett.

 

Hallottam Renesmee győzelmi ujjongását az erdőből, hallottam Jacob visszhangzó vonyítását, és láttam, Irina arca reflexszerűen a hang irányába fordult, mikor az pár másodperccel később ott is visszhangzott. Tekintete kissé jobbra fordult, és tudtam, hogy mit látott. Egy óriási, sárgásbarna vérfarkast, talán pont azt, amelyik megölte Laurent-et. Mennyi ideje figyelhetett minket? Elég régóta, hogy láthatta Jacob átváltozását ezelőtt, ebben biztos voltam.

 

Arca fájdalmat tükrözött.

 

Ösztönösen kinyújtottam magam elé kezeimet bocsánatkérés gyanánt. Visszafordult felém, és ajkai szabadon hagyták fogait. Állkapcsát összeszorította, miközben morgott.

 

Mikor a halvány hang elért engem, már elfordult és eltűnt az erdőben.

 

„Fenébe!” Morogtam.

 

Renesmee és Jacob felé rohantam az erdőben, kellemetlenül éreztem magam, hogy nincsenek szem előtt. Nem tudtam melyik irányba indult el Irina, vagy hogy mennyire volt dühös most. A bosszú egy gyakori megszállottság volt a vámpíroknál, valami, amit nehéz volt féken tartani.

 

Teljes sebességgel rohantam, csak két másodpercbe került, hogy utolérjem őket.

 

„Az enyém a nagyobb.” Hallottam Renesmee tiltakozását, miközben átvágtam a sűrű csipkebokrok között arra a kis, üres területre, ahol álltak.

 

Jacob füle lelapult, miközben meglátta arckifejezésemet; leguggolt, feltárta fogait – pofája véres volt az elejtett vadtól. Szemei az erdőt pásztázták. Hallottam, ahogy a torkában lévő morgás hangosodott.

 

Renesmee annyira éber volt, mint Jacob. Lemondva elejtett szarvasáról, lábra szökkent, kitárt karjaimba szökkent, kíváncsi kezeit az arcomhoz szorította.

 

„Túlreagáltam.” Bizonygattam nekik. „Minden rendben, gondolom. Várjatok.”

 

Elővettem a mobilomat és benyomtam a gyorstárcsázót. Edward válaszolt az első csörgésre. Jacob és Renesmee elszántan hallgatóztak, miközben beavattam Edward-ot.

 

„Gyere, hozd Carlisle-t.” Daráltam olyan gyorsan, hogy azon gondolkoztam, Jacob tud-e követni. „Láttam Irina-t, és ő látott engem, de aztán meglátta Jacob-ot és dühös lett és elrohant, gondolom. Még nem bukkant fel itt, egyébként – de elég feldúltnak tűnt, szóval lehet, hogy idejön. Ha mégsem, neked és Carlisle-nak utána kell mennetek, és beszélnetek kell vele. Rossz érzésem van.”

 

Jacob felmorajlott.

 

„Fél perc múlva ott vagyunk.” Biztosított Edward engem, és hallottam a szél susogását, miközben futott.

 

Visszamentünk a hosszú rétre és aztán csendben vártunk, miközben Jacob és én körültekintően hallgattunk egy közeledő hangot, amit nem ismertünk fel.

 

Azonban mikor a hang közelebb jött, nagyon ismerős volt. És aztán Edward mellettem volt, Carlisle pár másodperccel mögötte volt. Meglepődve hallottam a nagy mancsok dobogását Carlisle mögött. Feltételezem nem kellett volna megdöbbennem. Ha Renesmee-t csak egy kis veszély is vette körül, természetesen Jacob erősítést hívott.

 

„A hegygerincen volt.” Mondtam nekik azonnal, rámutatva a helyre. Ha Irina elmenekült, már elég nagy egérútja volt. Megáll és meghallgatja Carlisle-t? Az arckifejezése alapján nem. „Talán fel kellene hívnod Emmett-et és Jasper-t, hogy veletek menjenek. Úgy tűnt, hogy… igazán feldúlt volt. Rám morgott.”

 

„Mi?” Mondta Edward mérgesen.

 

Carlisle rátette kezét Edward karjára. „Bánatos. Majd én utána megyek.”

 

„Veled megyek.” Ellenkezett Edward.

 

Hosszú pillantást váltottak – talán Carlisle összehasonlította Edward Irina iránt érzett mérgét a hasznos gondolatolvasással. Végül Carlisle bólintott, és elindultak megkeresni a nyomot anélkül, hogy felhívták volna Emmett-et és Jasper-t.

 

Jacob türelmetlenül lihegett és megbökte a hátamat az orrával. Biztos vissza akarta vinni Renesmee-t a biztonságos házba, minden esetre. Ebben egyetértettem vele, és hazarohantunk, Seth és Leah mellettünk futottak.