- Nem tudom, mennyit kellene elmondanunk ebből Renee-nek. - Mondta Charlie egy lábbal tétovázva az ajtón kívül. Kinyújtózkodott, és aztán korgott a hasa.

 Bólintottam. - Tudom, nem akarom kiborítani. Jobb őt megóvni. Ez az egész nem való a félénkeknek.

 Ajkait bánatosan oldalra húzta. - Nekem is meg kellett volna próbálnom megvédeni téged, ha tudtam volna hogyan. De gondolom te sose tartoztál a félénk kategóriába, igaz?

 Visszamosolyogtam, beszívva a lángoló levegőt a fogaim között.

 Charlie szórakozottan megveregette a hasát. - Majd kigondolok valamit. Még időnk ezt megvitatni, igaz?

 - Igaz. - Ígértem neki.

 Ez egy hosszú nap volt sok tekintetben, és mégis olyan rövid más szemszögből. Charlie késésben volt a vacsoráról – Sue Clearwater főzött neki és Billy-nek. Ez egy kínos este lesz, de legalább rendes ételt fog enni; örültem, hogy valaki távol tartja az éhezéstől, köszönhetően a főzőtehetsége hiányának.

 A feszültség egész nap lelassította az időt; Charlie sose lazította el merev vállait. De nem is sietett a távozással. Végignézett két teljes meccset – szerencsére annyira elmerült gondolataiban, hogy egyáltalán nem vette észre Emmett sokatmondó vicceit, amelyek inkább nyíltak voltak, és kevésbé focival kapcsolatosak – és a meccs utáni kommentárokat, és aztán a híreket, nem mozdult meg addig, míg Seth nem emlékeztette őt az időre.

 - Nem találkozol Billy-vel és anyával, Charlie? Gyerünk. Bella és Nessie holnap is itt lesznek. Menjünk kajálni valamit, eh?

 Tisztán látszott Charlie szemeiben, hogy nem bízik Seth értékelésében, de hagyta, hogy Seth kivezesse. A kétség még mindig ott volt, mikor most megállt. A felhők vékonyodtak, az eső elment. A Nap meg fog jelenni, ahogy kitisztul az ég.

 - Jake azt mondja, hogy itt fogtok hagyni engem. - Motyogta most nekem.

 - Nem akartam ezt tenni, ha van bármi más lehetőség. Ezért vagyunk még mindig itt.

 - Azt mondta, hogy maradhattok egy darabig, de csak akkor, ha elég erős vagyok, és ha csukva tudom tartani a számat.

 - Igen… de nem ígérhetem, hogy soha se megyünk el, apu. Ez elég bonyolult…

 - Csak amit szükséges tudnom. - Emlékeztetett engem.

 - Rendben.

 - Azonban meg fogtok látogatni, ha el kell mennetek?

 - Ígérem, apu. Most, hogy eleget tudsz rólunk, azt hiszem működhet a dolog. Olyan közel leszek, amennyire akarod.

 Rágta az ajkát egy fél pillanatig, aztán lassan felém hajolt, karjait óvatosan kitárta. Átcsúsztattam Renesmee-t - aki most szunyókált – a bal karomba, összezártam fogaimat, visszatartottam légzésemet, és jobb karommal nagyon gyengéden átkaroltam meleg, lágy derekát.

 - Maradj igazán közel, Bells. - Motyogta. - Igazán közel.

 - Szeretlek, apu. - Suttogtam fogaimon keresztül.

 Összerezzent és elhúzódott. Leengedtem karomat.

 - Én is szeretlek, kölyök. Bármi is változott, ez nem. - Egy ujjal megérintette Renesmee rózsaszín arcát. - Nagyon hasonlít rád.

 Arckifejezésemet közömbösen tartottam, habár mindent éreztem, csak azt nem. - Inkább Edward-ra hasonlít, szerintem. - Tétováztam, majd hozzátettem. - A göndör haját tőled örökölte.

 Charlie mereven nézett, majd felhorkantott. - Huh. Gondolom. Huh. Nagypapi. - Kétkedően megrázta a fejét. - Megfoghatom őt valaha?

 Döbbenten pislogtam és aztán összeszedtem magam. Miután egy fél másodperc alatt átgondoltam és Renesmee jelenlétét megítélve – teljesen eszméletlennek tűnt – úgy döntöttem, hogy talán ez még belefér szerencsémbe, mivel a dolgok eddig olyan jól alakultak ma…

 - Itt van. - Mondtam, felé nyújtottam Renesmee-t. Automatikusan bölcsőt formázott karjaival ügyetlenül, és beleraktam Renesmee-t. Charlie bőre nem volt olyan forró, mint Renesmee-jé, de mégis megcsiklandozta torkomat a meleg áramlat megérzése a vékony bőre alatt. Ahol fehér bőröm megérintette őt, libabőrös lett. Nem voltam biztos benne, hogy ez a reakció az új hőmérsékletemnek volt köszönhető vagy teljesen lélektani volt.

 Charlie csendben morgott, miközben megérezte súlyát. - Ő… erőteljes.

 Homlokomat ráncoltam. Nekem pihekönnyűnek tűnt. Talán rosszul érzékeltem.

 - Erőteljesség jó dolog. - Mondta, látva arckifejezésemet. Aztán magának motyogott. - Keménynek kell lennie, ha ilyen őrültségekkel van körülvéve. Karjait óvatosan ringatta, ide-oda himbálta. - A legszebb bébi, amit valaha láttam, téged is beleértve, kölyök. Sajnálom, de ez az igazság.

 - Tudom.

 - Szép baba. - Mondta megint, de ezúttal inkább gügyögés volt.

 Láttam az arcán – figyeltem, ahogy növekszik. Charlie olyan tehetetlen volt Renesmee varázsa ellen, mint a többiek. Két másodpercig volt a karjában, és máris magához láncolta.

 - Visszajöhetek holnap?

 - Persze, apu. Természetesen. Itt leszünk.

 - Jobb is. - Mondta komolyan, de arca lágy volt, még mindig Renesmee-t nézte. - Holnap találkozunk, Nessie.

 - Már te is!

 - Huh?

 - A neve Renesmee. Mint Renee és Esme, rakd össze. Nincs más variáció. -  Próbáltam lenyugtatni magam levegővétel nélkül. - Hallani akarod a középső nevét?

 - Persze.

 - Carlie. C-vel. Mint a Charlie és a Carlisle összerakva.

 Charlie fülig érő vigyora derűssé tette arcát, kizökkentve engem is.
- Köszönöm, Bells.

 - Én köszönöm, apu. Annyi minden változott meg olyan gyorsan. A fejem még mindig csak forog. Ha most nem lennél velem, nem tudom, hogy érthetném meg ezt – a valóságot. - Majdnem azt mondtam, hogy megérteni, hogy ki is vagyok. Ez valószínűleg több lett volna, mint amit hallani akart.

 Charlie hasa korgott.

 - Menj, egyél valamit, apu. Mi itt leszünk. - Emlékeztem milyen érzés az első kellemetlen elmerülés a fantáziában – az érzés, hogy minden eltűnhet a felkelő nap fényében.

 Charlis bólintott és aztán vonakodva visszaadta nekem Renesmee-t. Bepillantott mellettem a házba; szemei kicsit hevesek voltak egy percig, miközben körbenézett a fényes szobán. Még mindig ott volt mindenki, kivéve Jacob-ot, akit hallottam, hogy éppen kifosztja a hűtőt a konyhában; Alice a lépcső tetején lebzselt, Jasper feje az ölében volt; Carlisle feje egy ölében lévő vastag könyv felé hajolt; Esme magában dúdolt, vázlatokat készített jegyzettömbjében, miközben Rosalie és Emmett kártyákból kiraktak egy óriási házat a lépcső alatt; Edward a zongorájához ment és nagyon halkan játszott magának. Nem volt jele annak, hogy a napnak hamarosan vége, hogy ideje lenne enni, vagy az éjszakára kellene készülni. Valami felfoghatatlan megváltozott a levegőben. A Cullen család nem próbálkozott annyira, mint általában szokott – az emberi rejtvény egy kicsit megingott, eléggé, hogy Charlie érezze a különbséget.

 Megremegett, megrázta a fejét és felsóhajtott. - Holnap találkozunk, Bella. Homlokát ráncolta és aztán hozzátette. - Úgy értem, nem mintha nem néznél ki… jól. Még hozzá kell szoknom.

 - Köszönöm, apu.

 Charlie bólintott és elgondolkodva sétált a kocsija felé. Néztem, ahogy elhajtott; amint meghallottam, hogy a kerek elérték az országutat, rájöttem, hogy megcsináltam. Túléltem az egész napot enélkül, hogy bántottam volna Charlie-t. Egymagam. Biztos van egy szupererőm!

 Túl jónak tűnt, hogy igaz legyen. Tényleg együtt lehetek az új családommal és néhány emberrel a régiből? És még azt hittem, hogy a tegnapi napom tökéletes volt.

 - Wow. - Suttogtam. Pislogtam és éreztem, hogy a harmadik pár kontaktlencse is szétmállik.

 A zongora hangja eltűnt, és Edward karjai átölelték derekamat, az álla a vállamon volt.

 - Kivetted a szót a számból.

 - Edward, megcsináltam!

 - Igen. Hihetetlen voltál. Annyi aggodalom van, ami egy újszülöttel jár, és te az összest átugrottad. - Nevetett halkan.

 - Én még nem vagyok biztos benne, hogy ő egy vámpír, nem is beszélve arról, hogy egy újszülött. - Kiáltott Emmett a lépcső aljáról. - Túl szelíd.

 Minden zavarba ejtő beszólás, amit az apám előtt tett, megint a fülemben szóltak, és valószínűleg jó dolog volt, hogy Renesmee-t a kezemben tartottam. Képtelen voltam teljesen elnyomni reakciómat, morogtam az orrom alatt.

 - Oooo, félelmetes. - Nevetett Emmett.

 Sziszegtem, és Renesmee megmoccant a karjaimban. Pislogott párszor, majd körbenézett, arckifejezése zavarodott volt. Szimatolt, majd megérintette arcomat.

 - Charlie holnap visszajön. - Biztosítottam.

 - Kitűnő. - Mondta Emmett. Rosalie vele együtt nevetett ezúttal.

 - Nem valami jó ötlet, Emmett. - Mondta Edward gúnyosan, kitárta kezeit, hogy átvegye Renesmee-t. Kacsintott, mikor hezitáltam, és így, egy kicsit összezavarodva, átadtam neki.

 - Hogy érted? - Követelte Emmett.

 - Egy kicsit ostobaság, nem gondolod, felbosszantani a legerősebb vámpírt a házban?

 Emmett hátradöntötte fejét és felhorkantott. - Kérlek!

 - Bella. - Motyogta Edward nekem, miközben Emmett erősen hallgatózott. - Emlékszel még, pár hónappal ezelőtt megkértelek, hogy tegyél meg nekem egy szívességet, ha már halhatatlan vagy?

 Ez megkongatott egy tompa harangot. Átfutottam a homályos emberi beszélgetéseimet. Egy pillanat múlva már emlékeztem és ziháltam. - Oh.

 Alice egy hosszú, csengő-bongó nevetést hallatott. Jacob fejét vakarta a sarokba, szája tele volt étellel.

 - Mi van? - Morogta Emmett.

 - Tényleg? - Kérdeztem Edward-tól.

 - Bízz bennem. - Mondta.

 Mély levegőt vettem. - Emmett, mit szólsz egy kis fogadáshoz?

 Azonnal talpra ugrott. - Nagyszerű. Mond.

 Beleharaptam egy pillanatra az ajkamba. Ő olyan óriási volt.

 - Kivéve, hogyha túlságosan félsz…? - Javasolta Emmett.

 Kihúztam magam. - Te. Én. Szkander. Ebédlő asztal. Most.

 Emmett vigyora egész arcára kiterjedt.

 - Öhm, Bella. - Mondta Alice gyorsan. - Azt hiszem Esme meglehetősen szereti azt az asztalt. Az egy régiség.

 - Köszönöm. - Tátogta neki Esme.

 - Nem probléma. - Mondta Emmett sugárzó mosollyal. - Erre, Bella.

 Követtem őt hátra, a garázs felé; hallottam, hogy a többiek mögöttünk vannak. Volt ott egy nagyobbacska gránitszikla, ami a folyó menti sziklákból állt ki, nyilvánvalóan az volt Emmett célja. Habár a szikla egy kicsit kerek volt és szabálytalan, megfelelt a célra.

 Emmett lerakta a sziklára a könyökét és felém intett.

 Megint ideges voltam, miközben néztem az Emmett karján duzzadó izmokat, de arcomat nyugodtnak mutattam. Edward megígérte, hogy erősebb leszek, mint bárki más egy ideig. Nagyon biztosnak tűnt ebben, és erősnek éreztem magam. De elég erősnek? Eltűnődtem Emmett bicepszét nézve. Azonban még két napos se voltam, és ez azért csak számít valamit. Kivéve ha semmi se működik normálisan az én esetemben. Talán nem voltam olyan erős, mint egy normális újszülött. Talán ezért volt olyan könnyű kontrolálnom magam.

 Próbáltam közömbösnek látszani, miközben a sziklára helyeztem a könyökömet.

 - Oké, Emmett. Ha én nyerek, egy szót se mondhatsz a szexuális életemről senkinek se, még Rose-nak se. Semmi célzás, semmi burkolt megjegyzés – se semmi.

 Szemei összeszűkültek. - Rendben. Ha én nyerek, sokkal rosszabb lesz.

 Hallotta, hogy elállt a lélegzetem és gonoszul vigyorgott. Látszott a szemeiben, hogy nem blöffölt.

 - Olyan könnyű ellenfél leszel, húgocskám. - Gúnyolódott Emmett. - Nem sok vadság van benned, igaz? Fogadok, hogy azon a kunyhón még egy karcolás sincs. - Nevetett. - Mesélte Edward, hogy mennyi házat törtünk össze Rose-zal?

 Összeszorítottam fogaimat és megragadtam nagy kezét. - Egy, kettő...

 - Három. - Dörmögte, és nekiesett a kezemnek.

 Semmi se történt.

 Oh, éreztem az erőt, amit kifejtett. Az új elmém úgy tűnt, elég jó volt a számítások terén, és így meg tudtam mondani, hogy ha nem ütközött volna ellenállásba, keze szétzúzta volna a sziklát minden nehézség nélkül. A nyomás növekedett, és azon kezdtem el tűnődni, hogy ha egy cementet szállító teherkocsi óránkénti hatvan kilométeres sebességgel haladna lefelé egy meredek lejtőn, az hasonló erőt fejtene ki? Vagy talán óránként nyolcvan kilométer? Száz? Valószínűleg több kellene hozzá.

 Ez se volt elég, hogy megmozdítson engem. Keze nekifeszült az enyémnek elképesztő erővel, de nem volt kellemetlen. Furcsa módon jól éreztem magam. Annyira óvatos voltam, mióta legutóbb felébredtem, olyan erősen próbáltam semmit se összetörni. Különös megnyugvást jelentett, hogy használhatom az izmaimat. Hagyni, hogy az erő elárasszon, mintsem azért küzdeni, hogy visszatartsam azt.

 Emmett morgott; homloka összeráncosodott és egész teste nekifeszült a mozdulatlan kezemnek. Hagytam, hogy megizzadjon – képletesen – egy pillanatig, miközben élveztem annak az őrületes erőnek az érzését, ami átjárta karomat.

 Azonban csak pár másodperc telt és egy kicsit unatkozni kezdtem. Behajlítottam a kezemet; Emmett veszített pár centit.

 Nevettem. Emmett nyersen morgott fogain keresztül.

 - Csak fogd be a szád. - Emlékeztettem, és aztán a sziklába ütöttem a kezét. Egy fülsüketítő reccsenés visszhangzott a fák között. A szikla megrezzent, és egy darab – körülbelül a nyolcada – letört egy láthatatlan törésvonal mentén és a földre csapódott. Ráesett Emmett lábára, és vihogtam. Hallottam Jacob és Edward tompa nevetését.

 Emmett a sziklatöredéket keresztülrúgta a folyón. Az kettétört egy fiatal juharfát, mielőtt nekicsapódott volna egy nagy fenyő törzséhez, amely megingott és aztán nekidőlt egy másik fának.

 - Újrajátszás. Holnap.

 - Ez nem fog olyan gyorsan lecsökkenni. - Mondtam neki. - Talán adnod kellene neki egy hónapot.

 Emmett morgott, kivillantotta fogait. - Holnap.

 - Hé, ami téged boldoggá tesz, bátyuskám.

 Miközben megfordult, hogy elosonjon, Emmett rácsapott a gránitra, darabokra törve azt, szilánk- és porlavinát indítva el. Szép mutatvány volt, gyerekes módon.

 Elbűvölve a tagadhatatlan bizonyítéktól, hogy erősebb voltam, mint a legerősebb vámpír, akit ismertem, ráraktam a kezem - ujjaimat szétnyitva - a sziklára. Aztán ujjaimat a lassan a sziklába véstem, inkább nyomtam, mint véstem; olyan volt, mintha kemény sajt lenne. Végül egy maroknyi kavics lett belőle.

 - Király. - Motyogtam.

 Egy vigyor terült el arcomon, hirtelen körbeforogtam és egy karate csapással ráütöttem kezemmel a sziklára. A kő recsegett és ropogott és – egy nagy porfelhővel – kettétört.

 Vihorászni kezdtem.

 Nem figyeltem a mögöttem lévő kuncogásokra, miközben rácsaptam és szétrúgtam a szikla maradványait töredékekké. Túl vidám voltam, egész idő alatt kacarásztam. Ez addig tartott, míg meghallottam egy új kis hangot, egy éles csengést, aztán elfordultam ostoba játékomtól.

 - Nevetett?

 Mindenki Renesmee-t bámulta ugyanazzal az elképedt arckifejezéssel, mint amit az én arcom is tükrözhetett.

 - Igen. - Mondta Edward.

 - Ki nem nevetett? - Motyogta Jacob, szemeit égnek emelte.

 

- Mond, hogy te nem engedted el magad az első futásodnál, kutya. Incselkedett Edward, nem volt ellenségeskedés a hangjában.

 - Az más volt. - Mondta Jacob, és megdöbbenve néztem, miközben gúnyosan megütötte Edward vállát. - Bellának felnőttként kellene viselkednie. Házas és egy édesanya és minden. Nem kellene több méltóság?

 Renesmee rosszallóan nézett, és megérintette Edward arcát.

 - Mit akar? - Kérdeztem.

 - Kevesebb méltóságot. - Mondta Edward vigyorogva. - Majdnem olyan jól szórakozott, mikor nézte milyen jól érzed magad, mint én.

 - Vicces voltam? - Kérdeztem Renesmee-től, visszamentem hozzájuk és akkor nyúltam felé, amikor ő énfelém. Kivettem Edward karjából és felajánlottam neki a kezemben lévő szikladarabot. - Ki akarod próbálni?

 

Mosolygott a ragyogó mosolyával és két kezébe fogta a követ. Összenyomta, egy kis bemélyedés jelent meg a szemöldökei között, miközben koncentrált.

 

Volt egy kis reccsenő hang, és egy kis por. Homlokát ráncolta, és feltartotta nekem a követ.

 

„Majd én.” Mondtam, homokká préseltem a követ.

 

Tapsolt és nevetett; olyan elragadó hangot adott ki, hogy mind élveztük azt.

 

A Nap hirtelen áttört a felhőkön, hosszú, rubinvörös és arany napsugarakat küldött tizünkre, hirtelen elvesztem bőröm szépségében a napsütésben. Elkábított.

 Renesmee megütögette sima, gyémántfényű bőrömet, majd karját az enyém mellé tette. Bőrének csak halvány fényerőssége volt, finom és titokzatos. Semmi se tarthatja őt bent napos időben, mint engem a ragyogó szikrák. Megérintette az arcomat, a különbségre gondolt és rosszkedvű volt emiatt.

 - Te vagy a legszebb. - Bizonygattam neki.

 

„Nem vagyok biztos, hogy egyetérthetek ezzel.” Mondta Edward, és mikor odafordultam, hogy válaszoljak neki, a napfény az arcán csendben elkábított.

 

Jacob keze arca előtt volt, színlelve, hogy így óvja szemét a ragyogástól. „Furcsa Bella.” Jegyezte meg.

 

„Milyen csodálatos teremtmény.” Motyogta Edward, majdnem egyetértésben, mintha Jacob megjegyzése bók lett volna. Elkápráztató volt, és egyben el is volt kápráztatva.

 Különös érzés volt – nem meglepő, gondolom, mivel minden különös mostanában – valamiben természetesnek lenni. Mint ember, semmiben se voltam a legjobb. Jól kijöttem Renee-vel, de valószínűleg sok ember jobban is tudta volna csinálni; úgy tűnt, hogy Phil jó volt ebben. Jó tanuló voltam, de sose az osztály legjobbja. Nyilvánvalóan számításba se jöhetett bármilyen sport. Se a művészet vagy a zene, semmi tehetség, amivel henceghetni tudtam volna. Senki se adott nekem trófeát a kiolvasott könyvekért. Tizennyolc év középszerűség után eléggé hozzászoktam, hogy átlagos vagyok. Most észrevettem, hogy már régen feladtam minden törekvést, hogy valamiben ragyogjak. A legjobbat hoztam ki magamból, de soha se illettem bele igazán a világba.

 

Szóval ez tényleg más volt. Most csodálatos voltam – nekik és számomra is. Olyan volt, mintha vámpírnak születtem volna. Ez az ötlet megnevettetett, de egyben énekelni támadt kedvem. Megtaláltam az igazi helyemet a világban, a helyet, ahová illettem, a helyet, ahol ragyoghattam.