Renesmee gondolata az én különös, új és tágas, de elterelhető elmém középpontjába állította őt. Annyi kérdésem volt.

 - Mesélj róla. - Követeltem, miközben megfogta a kezem. Az, hogy összeláncolódtunk, alig lassított le minket.

 - Olyan, mint semmi más ezen a világon. - Mondta nekem, és az a majdnem vallásos áhítat megint ott volt a hangjában.

 Éles féltékenységet éreztem a kis idegenre. Edward ismerte őt és én nem. Ez nem volt igazságos.

 - Mennyire hasonlít rád? És mennyire rám? Vagy amilyen voltam, akárhogy is.

 - Igazságosan megosztott.

 - Melegvérű. - Emlékeztem.

 - Igen. Van szívverése, habár egy kicsit gyorsabb, mint az embereké. A hőmérséklete is magasabb egy kicsit a megszokottnál. Alszik.

 - Tényleg?

 - Elég jól egy újszülötthöz képest. Mi vagyunk az egyetlen olyan szülők ezen a világon, akiknek nincs szükségük alvásra, és a gyerekünk máris átalussza az éjszakát. - Nevetett.

 Tetszett, ahogy kimondta: a mi gyerekünk. A szavak még valóságosabbá tették.

 - Pontosan olyan szemei vannak, mint neked voltak - így az egyáltalán nem veszett el. - Rám mosolygott. - Olyan gyönyörűek.

 - És a vámpír rész? - Kérdeztem.

 - Úgy tűnik a bőre olyan áthatolhatatlan, mint a miénk. Nem mintha bárki is arról álmodna, hogy letesztelje ezt.

 Rápislogtam egy kis döbbenettel.

 - Természetesen senki se fogja. - Biztosított megint. - A táplálkozása… nos, jobban szeret vért inni. Carlisle továbbra is próbálja meggyőzni őt, hogy igyon valami bébi ételt is, de Renesmee nincs túl sok türelemmel ezzel kapcsolatban. Nem mondhatnám, hogy hibáztatom emiatt - olyan undorító illatú anyag, még emberi ételhez képest is.

 Csak tátottam a számat most. Úgy tűnt, mintha beszélgetést folytatnának egymással. - Meggyőzni őt?

 - Értelmes, megdöbbentően az, és nagyon gyorsan fejlődik. Habár nem beszél - még - elég hatékonyan kommunikál.

 - Nem. Beszél. Még.

 Lassított tempónkon, hagyta, hogy megemésszem mindezt.

 - Hogy érted, hogy hatékonyan kommunikál? - Követeltem.

 - Azt hiszem egyszerűbb lesz, ha… saját magad látod majd. Elég bonyolult leírni.

 Átgondoltam ezeket. Tudtam, hogy sok mindent szükséges saját szemmel látnom, mielőtt valóságossá válna. Nem voltam biztos abban, mennyire vagyok kész rá, így témát változtattam.

 - Miért van Jacob még mindig itt? - Kérdeztem. - Hogy bírhatja ezt? Miért kell neki? - Csengő hangom egy kicsit megremegett. - Miért kell neki még ennél is többet szenvednie?

 - Jacob nem szenved. - Mondta egy különös, új hangsúllyal. - Azonban hajlandó lennék változtatni állapotán. - Tette hozzá Edward fogain keresztül átpréselve.

 - Edward! - Sziszegtem, megrántottam, hogy álljon meg (és kis önteltséget éreztem, amiért képes voltam erre).  - Hogy mondhatsz ilyet? Jacob mindent feladott, hogy megvédjen minket! Amin miattam kellett átmennie! Megremegtem a szégyen és a bűntudat homályos emlékei miatt. Most bizarrnak tűnt, hogy régen mennyire szükségem volt rá. A hiányérzet, ha nincs mellettem, teljesen eltűnt; biztos csak egy emberi gyengeség volt.

 - Majd pontosan megérted, hogy mondhatom ezt. - Motyogta Edward.
- Megígértem, hogy a magyarázatot meghagyom neki, de kétlem, hogy sokkal másképpen látnád a dolgot, mint én. Természetesen, elég gyakran tévedek a gondolataiddal kapcsolatban, igaz? - Összeszorította ajkait és engem figyelt.

 - Elmagyarázni mit?

 Edward megrázta a fejét. - Megígértem. Habár nem tudom, hogy tartozom-e neki egyáltalán bármivel is most már… - Fogai összecsattantak.

 - Edward, nem értem. - Ingerültség és felháborodás öntötte el fejemet.

 Megcirógatta arcomat és aztán kedvesen mosolygott, mikor arcom válaszul elsimult, a vágy pillanatnyilag legyőzte a bosszankodást. - Nehezebb, mint ahogy mutatod, tudom. Emlékszem.

 - Nem szeretek összezavarodva enni.

 - Tudom. És ezért menjünk haza, így láthatod mindezt saját magad is. Szemei végigfutottak a ruhám maradékán, miközben a hazamenetelről beszélt, és homlokát ráncolta. - Hmm. - Egy fél másodperc gondolkodás után kigombolta fehér ingjét és felém tartotta, hogy dugjam bele karjaimat.

 - Ennyire rossz?

 Vigyorgott.

 Karjaimat belecsúsztattam az ujjakba és aztán gyorsan begomboltam azt a rongyos felsőm felett. Természetesen így ő ing nélkül maradt és lehetetlen volt ezt nem elterelőnek találni.

 - Fussunk versenyt. - Mondtam, majd figyelmeztettem. - Ezúttal ne hagyd magad!

 Elengedte kezemet és rám vigyorgott. - A jelzésedre…

 Egyszerűbb volt megtalálni az utat új otthonomhoz, mint régen végigsétálni Charlie utcájában. Az illatunk tiszta és könnyen követhető nyomot hagyott, még úgy is, hogy a lehető leggyorsabban futottam.

 Edward lehagyott, míg a folyóhoz értünk. Kockáztattam, és hamarabb ugrottam, próbálva kihasználni extra erőmet, hogy nyerjek.

 - Ha! - Ujjongtam, mikor meghallottam, hogy lábaim elsőként értek a fűbe.

 Figyeltem a landolását, és hallottam valami váratlant. Valami hangosat és túl közelit. Egy dobogó szívet.

 Edward már mellettem is volt ugyanabban a pillanatban, kezei erősen szorítatták karjaim tetejét.

 - Ne lélegezz. - Figyelmeztetett sürgősen.

 Próbáltam nem pánikba esni, miközben légzés közben megdermedtem. Csak a szemeim mozogtak, ösztönösen forogtak, keresve a hang forrását.

 Jacob ott állt, ahol az erdő érintkezett a Cullen ház pázsitjával, karjait összekulcsolta teste körül, állkapcsa szorosan megfeszült. Láthatatlanul a mögötte lévő erdőben most hallottam két nagyobb szívet és a páfrányok összenyomódását az óriási, gyors mancsok alatt.

 - Óvatosan, Jacob. - Mondta Edward. Egy morgás visszhangzott az erdőből Edward szavai után. - Talán nem ez a legjobb módja.

 - Szerinted jobb lenne először a bébi közelébe engedni? - Vágott közbe Jacob. - Biztonságosabb azt megnézni, hogyan viselkedik velem Bella. Gyorsan gyógyulok.

 Ez egy teszt volt? Hogy lássák nem ölöm-e meg Jacob-ot, mielőtt megpróbálnám Renesmee-t megölni? A legfurcsább módon émelyegtem - semmi baja se volt a gyomromnak, csak az elmémnek. Ez Edward ötlete volt?

 Nyugtalanul ránéztem az arcára; Edward elgondolkodó volt egy pillanatra, és aztán arckifejezése aggodalomból átváltott valami másba. Vállat vont, és ellenséges megnyilvánulás volt a hangjában. - A te nyakad, gondolom.

 A morgás az erdőből most mérges volt; Leah, kétségem se volt.

 Mi volt Edward-dal? Mindazok után, amiken átmentünk, nem kellene valami szívélyességet mutatnia a legjobb barátom felé? Azt hittem - talán ostobán - hogy Edward is most már valamiféle barátja lett Jacob-nak. Biztos félreértettem őket.

 De mit csinál Jacob? Miért ajánlotta fel magát tesztalanynak Renesmee védelmére?

 Ennek nem volt semmi értelme számomra. Még ha barátságunk túl is élte…

 És miközben szemeim találkoztak most Jacob-éval, úgy gondoltam, talán tényleg túlélte. Még mindig a legjobb barátomnak tűnt. De nem ő volt az, aki megváltozott. Hogy nézhetek én ki a szemében?

 Aztán mosolygott az ismerős mosolyával, egy rokonlélek mosolyával, és biztos voltam benne, hogy barátságunk sértetlen volt. Olyan volt, mint azelőtt, mikor a garázsába lógtunk együtt, csak két barát, akik eltöltik az idejüket. Egyszerűen és normálisan.

 És megint észrevettem, hogy a furcsa szükség, amit iránta érezte mielőtt átalakultam, teljesen eltűnt. Csak a barátom volt, úgy, ahogy annak lennie kellett.

 Azonban még mindig nem volt értelme annak, amit most csinált. Tényleg olyan önzetlen volt, hogy megpróbál megóvni engem - a saját életével - hogy valami olyat csináljak egy kontrolálatlan pillanatomban, amit örökre megbánnék? Ez túlment az egyszerű toleráláson, amit a miatt érzett, amivé váltam, vagy a csodálatos irányításon, ami azt eredményezte, hogy még mindig a barátom. Jacob volt az egyike a legjobb embereknek, akiket ismertem, de mindez túl soknak tűnt, hogy bárki is elfogadja.

 Szélesen vigyorgott, és kissé megremegett. - Én megmondtam, Bella. Egy torzszülött mutatvány vagy.

 Visszavigyorogtam, könnyen visszazökkentem a régi mintába. Ez volt Jacob egyik oldala, amit megértettem.

 Edward morgott. - Vigyázz magadra, korcs szülött.

 A szél mögülem fújt és gyorsan megtöltöttem tüdőmet biztonságos levegővel, így tudtam beszélni. - Nem, igaza van. A szemek aztán valamik, igaz?

 - Totálisan hátborzongató. De nem olyan rossz, mint amire számítottam.

 - Nahát - köszönöm a meglepő bókot!

 Égnek emelte a szemét. - Tudod, hogy értem. Még mindig úgy nézel ki, mint te - valami olyasmi. Talán nem annyira, mint… de te Bella vagy. Nem gondoltam, hogy olyan érzés lesz, mintha még mindig itt lennél. - Megint rám mosolygott, keserűség vagy neheztelés nem látszott az arcán. Aztán kuncogott és beszélt. - Akárhogy is, gondolom elég hamar hozzá fogok szokni ezekhez a szemekhez.

 - Fogsz? - Kérdeztem összezavarodva. Csodálatos volt, hogy még mindig barátok voltunk, de nem úgy tűnt, hogy túl sok időt fogunk együtt eltölteni.

 A legkülönösebb tekintet suhant át az arcán, letörölve mosolyát. Majdnem… bűntudat? Aztán szemei Edward-ra vándoroltak.

 - Köszönöm. - Mondta.  - Nem tudtam, hogy képes leszel eltitkolni előle, ígéret ide vagy oda. Általában csak úgy mindent megadsz neki, amit akar.

 - Talán abban reménykedek, hogy ideges lesz és letépi a fejedet. - Sugalmazta Edward.

 Jacob felhorkant.

 - Mi folyik itt? Ti ketten titkolóztok előttem? - Követeltem hitetlenkedve.

 - Majd később elmagyarázom. - Mondta Jacob öntudatosan - mintha nem is igazán tervezné azt. Aztán témát váltott. - Először, rendezzük le ezt a mutatványt itt az úton. - Vigyora most provokáló volt, miközben lassan elindult.

 Tiltakozó nyüszítés hangzott fel mögötte, és Leah szürke teste kiosont a Jacob mögötti fák közül. A magasabb, homokszínű Seth ott volt a sarkában.

 - Nyugi, srácok. - Mondta Jacob. - Maradjatok ebből ki.

 Örültem, hogy nem hallgattak rá, és követték őt egy kicsit lassabban.

 A szél most lecsillapodott; nem fújta el Jacob illatát tőlem.

 Elég közel ért, hogy érezni tudjam testének melegét a köztünk lévő levegőben. A torkom válaszként égni kezdett.

 - Gyerünk, Bells. Mutasd a legrosszabb formád.

 Leah sziszegett.

 Nem akartam levegőt venni. Nem volt helyes ilyen veszélybe sodorni Jacob-ot, nem számít, hogy ő ajánlotta fel magát. De nem tudtam tagadni ennek logikáját se. Hogyan lehetnék biztos abban, hogy nem bántom majd Renesmee-t?

 - Itt öregszem meg, Bella. - Gúnyolódott Jacob. - Oké, gyakorlatilag nem, de gondolhatod. Gyerünk, szagolj meg.

 - Ne engedj el. - Mondtam Edward-nak, nekihajolva a mellkasának.

 Kezei szorosabbak lettek a karjaimon.

 Megmerevítettem izmaimat, remélve, hogy úgy is tudom őket tartani. Elhatároztam, hogy legalább olyan jól fogom csinálni, mint a vadászaton. Legrosszabb esetben abbahagyom a légzést és elszaladok. Idegesen beszívtam egy kis levegőt az orromon keresztül, mindenemet megmerevítve.

 Fájt egy kicsit, de a torkom már amúgy is égett. Jacob illata nem volt sokkal emberibb, mint a hegyi oroszláné. Állatias volt vére, ami azonnal visszataszított. Habár a hangos, nedves hangú szíve vonzó volt, illatától húztam az orromat. Tulajdonképpen könnyebb volt az illatával lecsillapítani reakciómat, amit a lüktető vérének melege és hangja váltott ki.

 Vettem még egy lélegzetet és lenyugodtam. - Huh. Már értem, miről beszélt mindenki.Te bűzlesz, Jacob.

 Edward nevetésben tört ki; kezei lecsúsztak a vállamról, hogy a csípőmet öleljék át. Seth ugatva kuncogott teljes egyetértésben Edward-dal; közelebb jött egy kicsivel, miközben Leah jó néhány lépést hátrált. És aztán észrevettem a többi közönségünket is, mikor meghallottam Emmett halk, megkülönböztethető hahotáját, egy kicsit tompítva a köztünk lévő üvegfal által.

 - Nézd csak ki beszél. - Mondta Jacob, színpadiasan befogta az orrát. Homloka egyáltalán nem ráncosodott össze, miközben Edward átkarolt, még akkor se, mikor Edward lecsillapította magát és a fülembe suttogott.
- Szeretlek. - Jacob tovább vigyorgott. Ez reménnyel öntött el, hogy a dolgok jól fognak alakulni közöttünk, úgy, ahogy már nagyon régen volt. Talán most igazi barátja lehetek, mivel eléggé undorodik tőlem fizikailag, hogy már nem szerethet ugyanúgy, mint azelőtt. Talán csak erre volt szükségünk.

 - Oké, szóval átmentem, igaz? - Mondtam. - Most elmondjátok nekem mi ez a nagy titok?

 Jacob arckifejezése nagyon ideges lett. - Semmi olyan, ami miatt aggódnod kellene ebben a pillanatban…

 Hallottam, hogy Emmett megint nevetett - a várakozás hangja.

 Ki akartam kényszeríteni a választ, de miközben Emmett-et hallgattam, meghallottam egy másik hangot is. Hét ember lélegzett. Egyikőjük tüdeje gyorsabban mozgott, mint a többieké. Csak egy szív csapkodott úgy, mint egy madár szárnya, könnyedén és gyorsan.

 Teljesen elterelődtem. A lányom épp a vékony üvegfal másik oldalán volt. Nem láttam őt - a fények visszatükröződtek az ablakokon, mintha tükrök lettek volna. Csak magamat láttam, nagyon furcsán néztem ki - olyan fehér és nyugodt voltam - Jacob-hoz viszonyítva. Vagyis Edward-hoz pontosan illettem.

 - Renesmee. - Suttogtam. Az izgalom szoborrá változtatott megint. Renesmee illata nem olyan lesz, mint egy állaté, Veszélybe fogom sodorni?

 - Gyere és nézd meg. - Motyogta Edward. - Tudom, hogy képes vagy kezelni a helyzetet.

- Segítesz? - Suttogtam mozdulatlan ajkaimmal.

 - Természetesen.

 - És Emmett és Jasper - minden esetre?

 - Vigyázni fogunk rád, Bella. Ne aggódj, résen leszünk. Egyikünk se kockáztatná Renesmee-t. Szerintem meg leszel lepve, hogy már mennyire az ujjai köré csavart mindenkit. Tökéletes biztonságba lesz, nem számít mi történjen.

 A vágy, hogy láthassam, hogy megérthessem az Edward hangjában lévő imádatot, megtörte dermedt testtartásomat. Léptem egyet előre.

 És aztán Jacob az utamba állt, arca aggodalmat tükrözött.

 - Biztos vagy benne, vérszívó? - Követelte Edward-tól, hangja majdnem könyörgő volt. Sose hallottam őt így beszélni Edward-dal. - Nekem ez nem tetszik. Talán várnia kellene.

 - Megkaptad a tesztedet, Jacob.

 Jacob tesztje volt?

 - De... - Kezdte Jacob.

 - De semmi. - Mondta Edward hirtelen felbőszülve. - Bellának látnia kell a lányunkat. Állj el az útjából.

 Jacob furcsa, dühöngő pillantást vetett rám és aztán megfordult és szinte besprintelt a házba előttünk.

 Edward morgott.

 Nem találtam értelmét beszélgetésüknek, és nem is koncentráltam arra. Csak a gyerek ködös emlékére tudtam gondolni és harcoltam a homályosság ellen, próbálva pontosan emlékezni arcára.

 - Mehetünk? - Mondta Edward megint udvarias hangon.

 Idegesen bólintottam.

 Szorosan megfogta a kezemet és bevezetett a házba.

 Mosolyogva vártak rám egy sorba, ami egyben üdvözlő és védelmező is volt. Rosalie néhány lépéssel a többiek mögött volt, a főbejárat mellett. Egyedül volt míg Jacob nem csatlakozott hozzá és aztán elé állt, közelebb, mint az normális lett volna. Nem volt kényelemérzés ebben a közelségben; mindketten megborzongtak tőle.

 Valaki nagyon kicsi előrehajolt Rosalie karjaiból, kikukucskálva Jacob mellett. Azonnal az övé volt teljes figyelmem, minden gondolatom, úgy, ahogy senki se birtokolta őket addig a pillanatig, míg kinyitottam a szemem.

 - Csak két napról maradtam le? - Ziháltam hitetlenkedve.

 Az idegen gyerek Rosalie karjaiban több hetes kellett, hogy legyen, hacsak nem több hónaposnak. Körülbelül kétszer akkora volt a bébi, mint a homályos emlékeimben, és úgy tűnt egyedül tudja tartani felsőtestét, miközben felém nyújtózkodott. Csillogó, bronzszínű haja fürtökben hullott le vállára. Csokoládébarna szemei engem vizsgáltak érdeklődéssel, ami nem volt gyermekies; felnőttes, tudatos és okos volt. Felemelte egyik kezét és felém nyújtózkodott egy pillanatig, és aztán visszahúzta kezét és megérintette Rosalie torkát.

 Ha arca nem lett volna ilyen megdöbbentően szépséges és tökéletes, nem hittem volna el, hogy ő ugyanaz a gyerek. Az én gyerekem.

 De Edward ott volt vonásaiban, és én ott voltam a szemszínében és arcában. Még Charlie is helyet kapott a sűrű, göndör hajában, még ha a színe az Edward-éval egyezett is. Biztos, hogy a miénk. Lehetetlen, de mégis igaz.

 Azonban az, hogy láttam ezt az előre nem várt kisembert, nem tette őt valósabbá. Csak még inkább fantasztikusabbá.

 Rosalie megpaskolta a nyakán lévő kezét és motyogta. - Igen, ő az.

 Renesmee szeme rajtam maradt. Aztán - annak ellenére, hogy csak pár pillanat telt el erőszakos születése óta - rám mosolygott. Ragyogva villogtak apró, tökéletes, fehér fogai.

 Belül szédült voltam, tétovázva felé léptem.

 Mindenki nagyon gyorsan mozgott.

 Emmett és Jasper azonnal előttem voltak, vállat vállhoz vetve, kezük készenlétben. Edward hátulról megragadott, ujjai megint szorosan a karjaim tetején voltak. Még Carlisle és Esme is odaléptek Emmett és Jasper mellé, miközben Rosalie az ajtó felé hátrált, kezeiben tartva Renesmee-t. Jacob is megmozdult, tartotta védelmező helyzetét előttük.

 Csak Alice maradt a helyén.

 - Oh, bízzatok benne egy kicsit. - Dorgálta őket. - Semmit se fog tenni. Ti is meg akarnátok nézni közelebbről.

 Alice-nek igaza volt. Kontrol alatt tartottam magam. Mindennel megbirkóztam - egy olyan lehetetlenül állhatatos illattal, mint az erdőben lévő embereké. Az itt lévő kísértés tényleg nem volt összehasonlítható. Renesmee illata tökéletesen egyensúlyozott a legcsodálatosabb parfüm és a legfinomabb étel illata között. Elég sok édes vámpírillat volt itt, hogy elnyomják az emberi illatot.

 Tudom ezt kezelni. Biztos voltam benne.

 - Jól vagyok. - Ígértem, megveregettem Edward kezét a karomon. Aztán tétováztam és hozzátettem. - Azonban maradj közel, minden esetre.

 Jasper szemei összeszűkültek, fókuszáltak. Tudtam, hogy vizsgálja érzelmi atmoszférámat, és azon munkálkodtam, hogy állandó nyugalmat sugározzak. Éreztem, hogy Edward elengedte a karjaiat, miközben olvasta Jasper értékelését. De, habár Jasper maga is tudta ezeket, nem tűnt annyira biztosnak.

 Mikor Renesmee meghallotta a hangomat, a túlságosan is tudatos gyerek ficánkolni kezdett Rosalie karjaiban, felém nyújtva kezeit. Valahogy arckifejezése türelmetlennek látszott.

 - Jazz, Em, engedjetek át minket. Bella képes rá.

 - Edward, a kockázat - Mondta Jasper.

 - Minimális. Figyelj, Jasper - a vadászaton megérezte pár túrázó illatát, akik rossz helyen voltak rossz időben…

 Hallottam, ahogy Carlisle döbbenten vett levegőt. Esme arca hirtelen aggodalommal és sajnálkozással lett tele. Jasper szemei kitágultak, de egy kicsit bólintott, mintha Edward szavai megválaszoltak volna pár kérdést a fejébe. Jacob szája ellenszenves grimasszá fintorodott. Emmett vállat vont. Rosalie még kevésbé tűnt nyugtalannak, mint Emmett, miközben próbálta féken tartani a karjaiban ficánkoló gyereket.

 Alice arckifejezése elárulta, hogy nem bolondozott. Szűk szemei, égető intenzitással fókuszáltak a kölcsön kapott ingemen, úgy tűnt jobban aggódott, hogy mit tettem a ruhámmal, mint bármi mással.

 - Edward! - Fenyített Carlisle. - Hogy lehettél ilyen felelőtlen?

 - Tudom, Carlisle, tudom. Csak egyszerűen ostoba voltam. Rá kellett volna áldoznom az időt, hogy meggyőződjek, biztonságos a terület, mielőtt elengedtem volna.

 - Edward. - Motyogtam, zavarba voltam attól, ahogy mindenki engem nézett. Úgy tűnt, mintha próbálnák meglátni a ragyogó vöröset a szememben.

 - Teljes joggal szidott le ezért, Bella. - Mondta Edward egy vigyorral. - Óriási hibát követtem el. A tényt - hogy te erősebb vagy, mint bárki, akit ismerek - ez nem változtatja meg.

 Alice égnek emelte a szemét. - Ízletes vicc, Edward.

 - Nem vicceltem. Éppen Jasper-nek magyaráztam, honnan tudom, hogy Bella képes kezelni ezt. Nem az én hibám, hogy mindenki ugyanarra a következetésre ugrott.

 - Várj. - Lehelte Jasper. - Nem vadászott az emberekre?

 - Elkezdte. - Mondta Edward, tisztán élvezte magát. Fogaim összeszorultak. - Teljesen a vadászatra koncentrált.

 - Mi történt? - Vetette közbe Carlisle. Szemei hirtelen felragyogtak, egy ámuló mosoly kezdett formálódni az arcán. Arra emlékeztetett, mikor részleteket akart hallani az átalakulásról szerzett tapasztalataimból. Az információszerzés izgalma.

 Edward élénken felé hajolt. - Hallotta, hogy mögötte vagyok és védekezően reagált. Amint üldözésem megtörte összpontosítását, abbahagyta a vadászatot. Még sose láttam hozzá foghatót. Azonnal megértette, mi is történik, és aztán… visszatartotta a légzését és elfutott.

 - Whoa. - Motyogta Emmett. - Komolyan?

 - Nem a teljes igazságot mondja. - Motyogtam, még inkább zavarba voltam, mint ezelőtt. - Kihagyta azt a részt, hogy rámorogtam.

 - Bevittél néhány jó kis ütést? - Kérdezte Emmett türelmetlenül.

 - Nem! Természetesen nem.

 - Nem, tényleg nem? Tényleg nem támadtad meg?

 - Emmett! - Tiltakoztam.

 - Aw, micsoda pazarlás. - Morogta Emmett. - És valószínűleg te vagy itt az egyetlen, aki elkaphatta volna - mivel nem tud a fejedbe látni, így csalni se - és egy tökéletes kifogásod is volt. - Felsóhajtott. - Bármit megadnék, hogy lássam, mit csinálna az előnye nélkül.

 Hűvösen néztem rá. - Sose tenném.

 Jasper összevont szemöldöke magára vonzotta figyelmemet; még inkább zavarodottnak tűnt, mint ezelőtt.

 Edward öklét könnyeden Jasper vállához érintette gyenge ütésként. - Látod már, hogy értettem?

 - Ez nem természetes. - Motyogta Jasper.

 - Ellened is fordulhatott volna - még csak pár órás! - Szidta le Esme, kezét a szívére tette. - Oh, veletek kellett volna mennünk.

 Nem fordítottam túl nagy figyelmet rájuk, most, hogy Edward elmondta viccének csattanóját. A nagyszerű gyermeket bámultam az ajtóban, aki még mindig engem nézett. A kis gödröcskés kezeit felém nyújtotta, mintha pontosan tudta volna ki is vagyok. Automatikusan felemeltem a kezem, utánozva az övéit.

 - Edward. - Mondtam, elhajoltam Jasper mellett, hogy jobban láthassam Renesmee-t. - Kérlek?

 Jasper fogai merevek voltak; nem mozgott.

 - Jazz, ez nem olyan, amit ezelőtt láttál. - Mondta gyorsan Alice. - Bízz bennem.

 Szemeik találkoztak egy rövid pillanatra, és aztán Jasper bólintott. Elállt az utamból, de egyik kezét a vállamra tette és velem együtt mozgott, miközben lassan előre sétáltam.

 Minden lépést átgondoltam, mielőtt megtettem volna, elemezve hangulatomat, a torkomban lévő égést, a többiek helyzetét körülöttem. Milyen erősnek éreztem magam - szemben - mennyire lesznek képesek visszatartani engem. Egy lassú menet volt.

 És aztán Rosalie kezében a gyerek - ficánkolva és nyújtózkodva egész idő alatt, miközben arckifejezése egyre dühösebb lett - hangos, csengő jajgatást hallatott. Mindenki úgy reagált, mintha - mint én - még sose hallották volna a hangját ezelőtt.

 Körbefogták egy másodperc alatt, engem egyedül hagytak megdermedve ott, ahol álltam. Renesmee sírásának hangja áthatolt rajtam, lefagytam. Szemeim furcsán szúrtak, mintha könnyezni akarnának.

 Úgy tűnt mindenkinek van rajta egy keze, simogatták és nyugtatgatták. Mindenki, kivéve engem.

 - Mi a téma? Megsérült? Mi történt?

 Jacob hangja volt a leghangosabb, ez emelkedett nyugtalanul a többi felé. Megdöbbenve figyeltem, miközben Jacob Renesmee-ért nyúlt, és aztán teljesen félelembe estem, mivel Rosalie ellenkezés nélkül átadta neki őt.

 - Nem, jól van. - Rosalie nyugtatta Jacob-ot.

 Rosalie nyugtatja Jacob-ot?

 Renesmee hajlandó volt Jacob kezébe menni, apró kezét Jacob arcához nyomta és aztán kitekeredve nyújtózkodott megint felém.

 - Látod? - Mondta neki Rosalie. - Csak Bellát akarja.

 - Engem akar? - Suttogtam.

 Renesmee szemei - az én szemeim - türelmetlenül bámultak engem.

 Edward visszatért mellém. Kezeit lágyan a karjaimra tette és ösztönzött, hogy induljak el.

 - Már majdnem három napja vár rád. - Mondta nekem.

 Már csak pár lépésre voltunk tőle. A robbanó hőség úgy tűnt kiremeg belőle, hogy megérintsen engem.

 Vagy talán Jacob volt az, aki remegett. Láttam, hogy kezei rázkódnak, miközben közelebb mentem. És mégis - nyilvánvaló nyugtalansága ellenére - arca derűsebb volt, hosszú ideje először.

 - Jake - jól vagyok. - Mondtam neki. Rémülté tett, hogy Renesmee-t a reszkető kezeiben láttam, de azon voltam, hogy kontrol alatt tartsam magam.

 Fenyegetően nézett rám, szemei összeszűkültek, mintha ő is olyan rémült lenne attól a gondolattól, hogy Renesmee az én karjaimba legyen.

 Renesmee türelmetlenül és ficánkolva nyafogott, kis kezeit újra és újra ökölbe szorította.

 Valami bennem a helyére kattant ebben a pillanatban. Sírásának hangja, szemeinek ismerőssége, az, hogy még türelmetlenebb, mint és az újratalálkozásunk miatt - minden összeállt a legtermészetesebb móddá, miközben a köztünk lévő levegőbe csapkodott. Hirtelen teljesen valóssá vált, és természetesen ismertem őt. Teljesen szokásos volt, ahogy megtettem az utolsó lépést és kinyúltam érte, kezeimet pontosan oda raktam, ahová azok a leginkább illettek, miközben óvatosan magam felé húztam őt.

 Jacob meglazította hosszú karjait, így átkarolhattam Renesmee-t, de nem engedte el. Jacob egy kicsit megremegett, mikor bőrünk összeért. Bőre - mindig olyan meleg volt számomra ezelőtt - olyan volt most számomra, mintha tűzbe nyúltam volna. Majdnem olyan hőmérsékletű, mint Renesmee. Talán egy vagy két fok különbséggel.

 Renesmee nem vette fel bőröm hidegségét, vagy legalábbis nagyon is hozzá volt szokva.

 Felnézett és megint rám mosolygott, kimutatva apró fogait és két gödröcskét az arcán. Aztán, nagyon határozottan, az arcom felé nyúlt.

 Abban a pillanatban, mikor ezt tette, minden kéz rám szorult, várva reakciómat. Alig vettem észre őket.

 Ziháltam, kába és ijedt voltam az furcsa, riasztó képtől, ami kitöltötte elmémet. Olyan volt, mint egy nagyon erős emlék - még mindig láttam a szemeimen keresztül is, miközben figyeltem a fejemben is - de teljesen ismeretlen volt. Átnéztem ezen, hogy lássam Renesmee várakozó arckifejezését, próbáltam megérteni, mi történik, kétségbeesetten harcoltam, hogy megőrizzem nyugalmamat.

 A döbbentség és ismeretlenség mellett a kép valahogy rossz is volt - majdnem felismertem saját arcomat, a régi arcomat, de olyan fordított volt. Gyorsan megértettem, hogy saját arcomat láttam úgy, ahogy a többiek láttak engem, és nem úgy, mint egy visszatükröződés.

 Képzeletbeli arcom eltorzult, feldúlt volt, verejték és vér borította be. Ennek ellenére arckifejezésem a látomásban rajongó mosollyá vált; barna szemeim ragyogtak a mély karikák alatt. A képzelet növekedett, arcom közelebb jött egy láthatatlan vonalnál, és aztán hirtelen eltűnt.

 Renesmee kezei lehullottak arcomról. Szélesen mosolygott, a gödröcskék megint megjelentek.

 Teljes csend volt a szobába, kivéve a szívveréseket. Jacob-on és Renesmee-n kívül senki se lélegzett. A csend elhúzódott; úgy tűnt mindenki arra várt, hogy mondjak valamit.

- Mi… volt… ez? - Mondtam ki fuldokolva.

 - Mit láttál? - Kérdezte Rosalie kíváncsian, elhajolva Jacob mellett, aki úgy tűnt, hogy itt van, de mégse. - Mit mutatott neked?

 - Ő mutatta ezt nekem? - Suttogtam.

 - Mondtam, hogy nehéz elmagyarázni. - Motyogta Edward a fülembe. - De hatékony kommunikációs mód.

 - Mi volt az? - Kérdezte Jacob.

 Gyorsan pislogtam párszor. - Um. Engem. Gondolom. De rémisztően néztem ki.

 Ez volt az egyetlen emléke rólad. - Magyarázta Edward. Nyilvánvaló volt, hogy Edward látta, amit Renesmee mutatott nekem, miközben arra gondolt. Még mindig remegett, hangja nyers volt az újra átélt emlékektől. - Tudatta veled, hogy tudja a kapcsolatot, hogy tudja, ki vagy te.

 - De hogy csinálta ezt?

 Úgy tűnt, Renesmee-t nem zavarta az ijesztő szemem. Kissé mosolygott és meghúzta egy tincsemet.

 - Hogy hallok én gondolatokat? Hogy képes Alice látni a jövőt? - Kérdezte Edward fellengzősen, és aztán vállat vontam.

 - Tehetséges.

 - Ez egy érdekes csavar. - Mondta Carlisle Edward-nak. - Mintha pontosan az ellenkezőjét csinálná annak, mint amit te tudsz.

 - Érdekes. - Értett egyet Edward. - Kíváncsi lennék…

 Tudtam, hogy találgatásokba mennek bele, de nem érdekelt. A leggyönyörűbb arcot bámultam a világon. Forró volt a karjaimban, emlékeztetve arra a pillanatra, mikor a sötétség majdnem nyert felettem, mikor nem volt semmi, ami miatt kitarthattam volna. Semmi se volt elég erős ahhoz, hogy kihúzzon a megsemmisítő sötétségből. A pillanat, amikor Renesmee-re gondoltam és találtam valamit, amit soha se fogok elengedni.

 - Én is emlékszem rád. - Mondtam neki csendesen.

 Természetesnek tűnt felé hajolnom és ajkaimat a homlokához nyomnom. Csodálatos illata volt. Bőrének illata égette torkomat, de könnyű volt figyelmen kívül hagynom. Nem rombolta le az örömömet ebben a pillanatban. Renesmee valós volt és ismertem őt. Ugyanaz volt, akiért az kezdetektől kezdve harcoltam. Az én kis gyermekem, az egyetlen, aki belülről is szeretett engem. Félig Edward, tökéletes és imádnivaló. És félig én - ami, meglepően, jobbá tette, mintsem rontott volna rajta.

 Végig igazam volt. Megérte harcolni érte.

 - Jól van. - Motyogta Alice, valószínűleg Jasper-nek. Éreztem őket a közelemben, nem bíztak bennem.

 - Nem kísérleteztünk már eleget egy napra? - Kérdezte Jacob, hangja kissé magasabb volt az izgatottságtól. - Oké, Bella nagyszerűen csinálta, de ne erőltessük túl.

 Rápillantottam igazán dühösen. Jasper nyugtalanul mellém suhant. Annyira össze voltunk tömörülve, hogy minden apró mozdulat nagynak tűnt.

 - Mi a problémád, Jacob? - Követeltem. Gyengén rántottam Renesmee-t körülfogó kezein, és erre közelebb lépett hozzám. Ahogy összeszorultunk, Renesmee megérintette mindkettőnk mellkasát.

 Edward rásziszegett Jacob-ra. - Csak mert megértem, még nem azt jelenti, hogy nem foglak kidobni, Jacob. Bella rendkívül jól csinálta. Ne rontsd el ezt a pillanatot számára.

 - Segíteni fogok neki kihajítani téged, kutya. - Ígérte Rosalie, hangja forrt.
- Tartozom neked egy hasba rúgással. - Nyilvánvalóan nem volt változás kapcsolatukba, hacsak nem rosszabbodott.

 Néztem Jacob nyugtalan, félig mérges arckifejezését. Szemei Renesmee arcára szegeződtek. Hogy mindenki összetömörült, legalább hat különböző vámpírral érintkezett ebben a pillanatban, és nem úgy tűnt, hogy zavarta volna.

 Tényleg csak azért teszi ki mindennek magát, hogy engem megvédjen saját magamtól? Mi történhetett az átalakulásom alatt - átváltoztam valamivé, amit ő gyűlölt - ami megenyhítette őt ennyire?

 Törtem a fejem, figyeltem, ahogy bámulta a lányomat. Úgy bámulta őt, mintha… mintha egy vak ember nézne először a Napra.

 - Nem! - Ziháltam.

 Jasper fogai összeszorultak és Edward karjai átfogták mellkasomat, mint egy szorító óriáskígyó. Jacob kivette Renesmee-t a karjaimból ugyanabban a másodpercben, és nem próbáltam ellenkezni. Mert éreztem, hogy jön - a kitörés, amire mind vártak.

 - Rose. - Mondtam fogaimon keresztül kipréselve, nagyon lassan és pontosan. - Fogd Renesmee-t.

 Rosalie kitárta kezeit, és Jacob azonnal átadta neki a lányomat. Mindketten hátrálni kezdtek tőlem.

 - Edward, nem akarlak bántani, szóval kérlek, engedj el.

 Tétovázott.

 - Állj Renesmee elé. - Javasoltam.

 Megfontolta, és aztán elengedett.

 Vadászguggolásomba hajoltam és tettem két lassú lépést Jacob felé.

 - Nem tetted meg. - Morogtam rá.

 Hátrált, tenyerét feltartotta, próbált érvelni nekem. - Tudod, hogy ez nem olyan, amit kontrolálni lehetne.

 - Te hülye korcs! Hogy tehetted? Az én bébim.

 Kihátrált a főbejáraton, miközben nagy lépésekkel követtem, félig futva hátrált le a lépcsőn. - Nem az én ötletem volt, Bella!

 - Még csak egyszer tartottam kezeimben, és te már azt hiszed, hogy neked van valami hülye farkas igényed rá? Ő az enyém.

 - Én tudok osztozkodni. - Mondta esdeklően, miközben visszavonult a pázsitra.

 - Adj neki! - Hallottam, amint Emmett mondta mögöttem. Agyam egy kis része kíváncsi volt, ki fogadott erre a kimenetelre. Nem pazaroltam túl sok figyelmet erre. Túl mérges voltam.

 - Hogy merészeltél bevésődni a bébimbe? Elvesztetted az eszed?

 - Ez akaratlan volt! - Bizonygatta, visszaszorult a fákhoz.

 Aztán már nem volt egyedül. Két óriási farkas jelent meg, oldalról támogatva őt. Leah rám vicsorított.

 Egy félelmetes morgás szűrődött át fogaim között felé. A hang zavart engem, de nem eléggé ahhoz, hogy megállítson utamon.

 - Bella, megpróbálnál figyelni csak egy pillanatra? Kérlek? - Könyörgött Jacob. - Leah, vissza. - Tette hozzá.

 Leah gúnyosan elhúzta a száját és nem mozdult meg.

 - Miért kellene figyelnem? - Sziszegtem. A düh eluralkodott a fejemben. Minden mást elhomályosított.

 - Mert te vagy az, aki ezt mondta nekem. Emlékszel? Azt mondtad, hogy egymás életéhez tartozunk, igaz? Hogy egy család vagyunk. Azt mondtad, úgy kellene lennünk egymásnak. Szóval… most azok is vagyunk. Ez volt, amit akartál.

 Vérengzően néztem rá. Homályosan emlékeztem ezekre a szavakra. De az új, gyors agyam két lépéssel ostobasága előtt járt.

 - Azt hiszed a családom része leszel, mint a vőm. - Sikítottam. Csengő hangom két oktávval magasabban tört ki és mégis úgy hangzott, mintha énekelnék.

 Emmett nevetett.

 - Állítsd meg őt, Edward. - Motyogta Esme. - Nem lesz boldog, ha megsebesíti.

 De nem éreztem magam mögött nyomást.

 

"Nem!" Bizonygatta Jacob ugyanakkor. "Hogy láthatod így a dolgokat? Ő csak egy bébi, az Isten szerelmére!"

 

"Ez az én érvem." Ordítottam.

 

"Tudod, hogy nem úgy gondolok rá! Gondolod Edward életben hagyott volna engem ilyen sokáig, ha azt tenném? Csak annyit akarok, hogy biztonságba legyen és boldog - ez olyan rossz? Olyan más, mint amit te akarsz?" Ordította vissza.

 

A szavakon túl rámorogtam.

 

"Elképesztő, igaz?" Hallottam Edward motyogását.

 

"Még egyszer se ment a torkának." Értett egyet Carlisle, aléltnak tűnt.

 

"Rendben, ezt te nyerted meg." Mondta Emmett fintorogva.

 

"Távol fogod tartani magad tőle." Sziszegtem Jacob-ra.

 

"Azt nem tehetem!"

 

Fogaim közt kipréseltem: "Próbáld. Kezdve most."

 

"Ez nem lehetséges. Emlékszel mennyire akartad, hogy körülötted legyek? Milyen nehéz volt egymástól távol lennünk? Ez már eltűnt számodra, igaz?"

 

Bámultam, nem voltam biztos abban, hogy mire célzott.

 

"Ő volt az." Mondta nekem. "Már a kezdetek óta. Együtt kellett lennünk, már akkor is."

 

Emlékeztem, és aztán megértettem; egy apró részem megkönnyebbült ettől az őrült magyarázattól. De a megkönnyebbülés valahogy még dühösebbé tett. Arra számított, hogy ez elég lesz számomra? Hogy egy kis tisztázat elfogadtatja ezt velem?

 

"Fuss, amíg tudsz." Fenyegettem.

 

"Gyerünk, Bells! Nessie is kedvel engem." Bizonygatta.

 

Megdermedtem. Légzésem leállt. Mögöttem hallottam a hangok hiányát, ami a többiek nyugtalan reakciója volt.

 

"Hogy… nevezted őt?"

 

Jacob hátrált egy lépést, zavarba jött. "Nos." Motyogta. "Az a név, amivel előjöttél, elég hosszú és -"

 

"Te becenevet adtál a lányomnak a Loch Ness-i szörny után?" Visítottam.