Amikor visszatértem a házhoz, senki nem várt kint. Talán lefújták a riadót? Minden nyugodt, gondoltam fáradtan. A szemeim gyorsan felkaptam, amikor megláttam az ismerős helyet. A tornác legalsó fokán megláttam egy kis kupacát a tiszta világos szövetnek. Odamentem, hogy megnézzem. Visszatartottam a lélegzetem, mert a szövetnek vámpírszaga volt, az orommal meglökdöstem a ruhákat. Valaki ruhákat készített ide. Hm. Edward biztos elcsípte a pillanatot, hogy olyan ingerülten távoztam legutóbb. Érzésre. Az jó…volt. És furcsa. Óvatosan a fogaim közé vettem a ruhákat - ugh – és visszavittem őket a fák közé. Elővigyázatosságból, nehogy a szőke valami viccet forgasson a fejében és én legyek a célpont. Lefogadom, hogy tetszett volna a neki a szituáció, amikor ott állok meztelenül, emberként, egy adag ruhát tartva. A fák árnyékában leejtettem a büdös halmot egy fára, hogy a szag egy részét legalább eltüntessem. Határozottan a nagy fickó ruhái voltak – barna nadrág és egy nagy fehér gombos ing. Egyik sem volt igazán a méretem, de úgy néztek ki, mintha jók lennének rám. Valószínű, hogy Emetté. Begomboltam a mandzsettákat az ing ujján, de az nadrággal nem nagyon tudtam mit kezdeni. Oh, mindegy. Be kell, hogy ismerjem tiszta ruhában nagyon is jól éreztem magam, még akkor is, ha ilyen büdös is. Nagyon nehéz volt a helyzet, olyan tekintetben, hogy hazaszaladjak és kivegyek valamit a szekrényből, pár öreg nadrágot, amik kellett. Már megint az otthontalanság ténye – nem tudok hova menni. Nincs semmim, és ez most annyira nem zavart, de valószínűleg bosszantó lesz. Kimerülten, lassan sétáltam a Cullenek tornáclépcsőin az új, használt ruháimban, de haboztam, amikor az ajtóhoz értem. Kopogjak? Hülye, úgyis tudják, hogy itt vagy. Azon töprengtem, hogy miért nem várt rám senki kint, hogy információkat kapjon. Vállat vontam és bementem. Minden megváltozott. A szoba megint normálisan nézett ki – majdnem – az utolsó húsz perchez képest. A nagy ablakok megint nyitva voltak, minden olyan nyitott volt, nem úgy nézett ki, mintha bárki félne. Carlisle és Esme a hátsó ablaknál voltak, ami a folyóra nézett. Alice, Jasper, és Emmett nem láttam hol van, de hallottam, hogy fent mormoltak valamit. Bella a kanapén volt, amin tegnap, egy csővel, ami még mindig infuzió volt, és egy IV-vel, ami a háta mögött volt a kanapén. Betekerték pár vastag paplanba, mint egy burritot, nem hallottak engem. Rosalie előtte ült keresztbe tett lábakkal a földön. Edward Bella bebugyolált lábainál ült a kanapé másik végén. Felnézett, amikor bejöttem és rám mosolygott - csak egy picit rándította meg a száját – valami boldoggá tette. Bella nem hallott engem. Csak akkor pilantott fel, aztán ő is mosolygott. Az egész arca energikusan ragyogott. Nem is emlékeztem, hogy mikor láttam utoljára ennyire izgatottnak, amikor látott. Mi történt vele? Hangosan sírt az esküvőn. Boldog volt, hogy házas – nem volt kérdés, hogy szereti a vámpírját, még az épelméjűség határain túl is. És elképesztően terhes, mérhetetlenül.

Akkor meg miért örül annyira mégis, hogy itt vagyok és láthat? Egészen boldoggá tettem pusztán azzal, hogy keresztül sétáltam az ajtón, ha ezt akarta….vagy valami több van e mögött – igazán nem értem. Annyival könnyebb volna, ha távol maradhatnék. Edward úgy tűnt egyet ért a gondolataimmal - manapság nagyon is egy hullámhosszon vagyunk. Összeráncolta a szemöldökét, miközben az arcát nézte, ami sugárzott, ahogy rám nézett.

„Beszélni akartam veled” – motyogtam, a hangom, kimerült volt. „Nem történt semmi lényeges.”

„Igen” – válaszolta Edward. „Hallottam.”

Ettől egy kicsit magamhoz tértem. Mi jó három mérföldre voltunk. „Hogyan?”

„Elég világosan tárgyaltál – ez csak megszokottság és gyakorlás kérdése. Valamint a gondolataidat könnyebb követni, hogyha emberi alakban vagy.Tehát koncentráltam és hallgattam a beszélgetést”

„Oh” – egy kicsit dühített a dolog, de annyira nem bántam. „Jó. Úgy is utálom ismételni magam.”

„szerintem menj, és aludj egy kicsit” – mondta Bella”úgy nézel ki, mint aki pár másodpercen belül összeesik a padlón, és valószínűleg így is lesz.”

Bámulatos volt, hogy mennyivel jobban nézett ki, menniyvel erősebbnek tűnik. Éreztem a friss vért, ami már megint a kezében volt. Menniy vért kell innia, hogy kielégítse? Mikor kezdenek a szomszédok feldühödni emiatt? Az ajtó fellé sétáltam, miközben számoltam, hogy ne aludjak el. Egy Mississippi, két Mississippi…

„Hol van árvíz, hülye?” – kérdezte Rosalie.

„tudod hogyan fojtasz meg egy szőkét, Rosalie?” – kérdeztem anélkül, hogy megálltam, vagy ránéztem volna. „Ragassz egy tükröt a medence aljára.”

Hallottam Edwardot kuncogni, ahogy kinyitottam az ajtót. Úgy láttam, hogy a hangulata úgy javult, ahogy Bella jobban lett.

„Ezt már hallottam” – kiáltott Rosalie.

Lecammogtak a lépcsőkön, az egyetlen célom az volt, hogy elég mesze elvonszoljam magamat a tiszta levegőre. Azt terveztem, hogy kényelmes távolságban majd leveszem a ruhákat, ha már elég távol leszek. A jövőben valószínűleg semmit nem fogok akarni ettől a háztól, minden büdös, nem akarom érezni. Ahogy harcoltam az inggombokkla azon gondolkodtam, hogy a gombos ing nem éppen a vérfarkasok stílusa. Hallottam a hangokat, amíg végigcammogtam a pázsiton.

„Hova mész?” – kérdezte Bella.

„Valamit elfelejtettem elmondani.”

„Hagyd aludni Jacobot, ez várhat.”

„Igen, hagyom aludni. Épp csak egy pillanat.

Lassan megfordultam. Edward már az ajtón kívül volt. Egy bocsánatkérő arccal meredt rám, és közeledett felém.

„Jézusom, mi van?”

„Sajnálom” – mondta és aztán habozott, nem tudja, hogy mondja el, amit akart.

„Mit szeretnél, gondolatolvasó?”

„Amikor beszéltél Sammel nem régen” – mormolta.”én kitalálam valamit, Carlisle Esme és a többiek kedvéért. Ők mind érintettek-„

„Nem lankad a figyelmünk. Nem kell elhinned azt, amit Sam mond. A biztonság kedvéért figyeljük őket.”

„Nem, nem Jacob. Nem arról van szó. Bízunk az ítéletedben. Inkább Esme, amiatt aggódott, hogy ti elhagytátok a csapatot. Megkért engem, hogy beszéljek veled bizalmasam.”

Ez váratlanul engem. „Nehézségek?”

„Mindent elvesztettél. Nagyon ideges, hogy annyi mindentől megfosztottak…titeket.”

Felhorkantam. „Vámpíranya” – bizarr. „Mi erősek vagyunk. Mondd neki azt, hogy ne aggódjon.”

„Még mindig nem mondott el mit szeretsz. Úgy érzem, hogy Leah inkább a farkas alakjában eszik?”

„ÉS?” – követeltem.

„Nos nekünk van itt normális emberi ételünk., Jacob. Nektek tartjuk és természetesen Bellának. Leaht is szívesen látjuk, ha bármire szüksége van. Vagy bármelyikőtöknek. Nem fogom ezt tovább fokozni.”

„LEah gyűlöl titeket.”

„Ennyire?”

„ennyire, nem igazán akar kapcsolatba kerülni veletek, ha nem muszáj. Megteszem, amit tudok.”

„Aztán ott van a ruhakérdés.”

Ránéztem arra, amit éppen viseltem. „Oh, igen. Köszi. Valószínűleg illetlen lenne közölni, hogy büdös.”

Egy kicsit mosolygott. „Nos könnyen lehet, hogy mi el tudunk látni benneteket. Alice ritkán engedi meg nekünk, hogy kétszer felvegyük ugyanazt. Állandóan ruhahegyeket kapunk „Godwill” mániásak, és úgy gondolom, hogy Leah kb. egy méret Esmével…”

„Nem tudom, hogy hogyan fog reagálni, lehet, hogy eldobja. Ő nem olyan gyakorlatias, mint én. Remélem, hogy sikerül az ajánlatot pozitív fényben feltüntetni. Jó lenne, ha élnétek az ajánlattal, lehet az bármi, amire szükségetek van. És ez a zuhanyra is vonatkozik, mivel mindig kint alszol. Kérlek…fontold meg az ajánlatot, nem kell az otthon hasznai nélkül lennetek.”

Az egészet olyan lágyan – és nyugodtan mondta, igazi érzelemmel. Egy pillanatig csak bámultan, aztán álmosan pislogtam.

„Kedves tőled. Szóval Esmétől, de uh, az a helyzet, hogy a kerületen átvág a folyó és így könnyedén megoldjuk a tisztálkodást.”

„Azért továbbadnád az ajánlatot?”

„Persze. Persze.”

„Köszönöm.”

Csak egy pillanatra fordultam el tőle, amikor hallottam a hangos, bánatos kiáltást a házból. Mire megfordultam, már eltűnt. Mi történhetett? Utána azonnal utána indultam, mint egy zombi. Legalábbis, most kb. annyi agysejtett használtam. Ez a helyzet nem tetszett nekem, nem én akartam így. Valami baj van. ÉS látni akartam, hogy mi történt. Bár tudtam, hogy semmit sem tehetek. És még rosszabbul fogom érezni magam. Ez elkerülhetetlennek tűnt. Megint bementem. Bella zihált, és teljesen összegöngyölte magát. Rosalie tartotta őt, amíg Edward, Carlisle és Esme fölé hajoltak. Egy kis mozgás fogta meg a szemem. Alice volt a lépcső tetején, és a kezeit ökölbe szorítva bámult lefelé. Ez furcsa volt – valahogy szimpatikus volt nekem.

„Adj egy pillanatot Carlisle” – zihálta Bella

„Hallottam valamit reccsenni. Meg kellene néznem.” – mondta Carlisle

„Attól tartok – lihegte - egy borda volt. ÁÚ. Aha. Pont itt.” – mutatott a bal oldalára és inkább nem érintette meg.

„Attól tartok valóban eltört. Meg kellene röntgenezni. Lehet, hogy szilánkos. Nem akarjuk, hogy bármi belső sérülés legyen.”

Bella vett egy mély lélegzetet. „Rendben”

Rosalie óvatosan felemelte Bellát. Edward vitatkozni akart vele, de Rosalie rávicsorgott és morgott, „Már fogom!”.

Úgyhogy Bella most erősebb volt, de a valami is benne. Hiába éheztek ki egyik a másik után, a gyógyulás egyszerre történt. Nem tudnak győzni. A szőke Carlisleval és Edwarddal a lépcsőház felé vitte Bellát, senki nem szólt hozzám, hiába álltam ott a kapualjban. Nekik nemcsak véradó központjuk van, hanem még röntgengépük is? A doki elég sok munkát hozott haza. Túl fáradt voltam, hogy kövessem őket, túl fáradt voltam, hogy mozogjak. A falnak dőltem és a földre csúsztam. A fejemet az ajtófélfához támasztottam. Az ajtó még mindig nyitva volt, így mélyeket szippantottam a friss levegőből. Fent hallottam a röntgengépet. Vagy legalábbis úgy gondoltam, hogy azt. Aztán hallottam a lépéseket a lépcsőn lefelé. De nem néztem fel, hogy lássam melyik vámpír az.

„Kérsz egy párnát?” – kérdezte Alice.

„nem” – motyogtam. „Mi ez a heves vendégszeretet?” - csúszott ki a számon.

„Csak nem tűnik kényelmesnek itt” – jegyezte meg.

„Nem vészes.”

„Miért nem mész utánuk?”

„Fáradt vagyok. Miért nem vagy a többivel?” – kérdeztem vissza.

„Fejfájás” – válaszolta. Ránéztem és összeráncoltam a szemöldököm. Alice egy pici jelentéktelen dolog volt. Mint az egyik karom, akkora volt. Most, pedig még kisebbnek tűnt. A kis szemei összeszűkűltek.

„A vámpíroknak fáj a fejük?”

„Nem a normálisoknak.”

Felhorkantam. „Normális vámpírok.”

„Miért nem vagy soha Bellával, mostanában?” – kérdeztem, miközben inkább vádnak hangzott. Ez nekem nem jutott eszembe előbb, túl sok mindennel volt tele a fejem., de furcsa volt, hogy Alice soha nincs Bellával mióta itt vagyok. Talán Alice ha többet lenne vele, akkor Rosaliet hanyagolná.

„Úgy gondoltam, hogy jóban vagytok.” – mondtam miközben az ujjaim tördeltem.

„Így van” – összekuporodott előttem a lábait felhúzta és a fejét a térdén pihentette. – „Fejfájás”

„Bella okozza a fejfájást?”

„Igen”

Összeráncoltam a szemöldököm. Persze túl fáradt voltam már a rejtvényekhez. A fejemet hagytam, hogy hátradőljön a friss levegő felé és becsuktam a szemem.

„Igazából nem Bella” – módosított. „A magzat” Nem látom őt.” – mondta nekem, bár lehet, hogy magával beszélt. „Rólad sem látok semmit. Nem látok róla sem semmit. Ez most pont jó nekem.”

Hátráltam, aztán a fogaimon keresztül annyit mondtam. „Nem szeretem, ha összehasonlítanak azzal.”

„Bella is homályban van. Minden olyan bizonytalan…homályos. Mint a rossz fogadások a TV-ben. Próbálsz koncentrálni, de hiába. Teljesen tönkreteszi a fejemet, ahogy próbálok koncentrálni. És nem látok előre, legfeljebb csak pár percet. A….magzat része a jövőnek. Mikor úgy döntött…amikor tudta, hogy akarja, akkor elmosódott minden. Halálra rémít a helyzet.”

Egy pillanatra elhallgatott, aztán folytatta. „Be kell ismernem, megkönnyebbülés, hogy nem látlak téged – a vizes kutya szagod ellenére is. Mindegy, elviselhető.” A szemei bezárultak. „Ez elmulasztja a fejfájást.”

„Örülök, hogy szolgálatára lehetek, hölgyem.” – motyogtam.

„Azon töprengek, hogy mi a köze ennek hozzád….miért vagy olyan, mint ő.”

Hirtelen meleg nyílalt a csontjaimba. Összeszorítottam az ökleimet, hogy késleltessem a reszketést.

„Nem hasonlítok semmiben, ahhoz az izéhez.” – szűrtem a fogaimon át. 

„Nos valamiben igen” – nem válaszoltam. A meleg már lenyugodott. Túl fáradt voltam, hogy dühös legyek.

„Nem zavar téged, hogy itt ülök melletted?” – kérdezte.

„Nem igazán. A szagod ellenére sem.”

„Köszi” – mondta. „Ez a legjobb megoldás, amióta nem tudok aszpirint szedni.”

„Folytathatjuk később? Elalszom.”

Nem válaszolt, azonban csönd lett. Másodpercek alatt kint voltam. Azt álmodtam, hogy nagyon szomjas vagyok. ÉS volt egy nagy pohár víz mellettem – minden hideg, és sűrű, ahogy az oldalamhoz ért. Megragadtam a csészét és csak egy hatalmas kortyot ittam, de nem víz – ez fehérítő volt. Megpróbáltam visszatartani az öklendezést, de kijött az orromon át. Égetett. Az orrom égett… A fájdalom az orromben gyorsan felébresztett és eszembe jutott, hogy hol aludtam el. A szag elég vad volt, tekintve, hogy az orrom nem teljesen volt bent. „Fúj.” Ez hangos volt. Valaki hangosan nevetett. Egy ismerős nevetés, de nem passzolt a szaghoz. Nem ide tartozott. Sóhajtottam és kinyitottam a szemeimet. Az ég unalmas, és szürke volt – nappal, de nem tudom, hogy mikor. Talán napnyugta –elég sötét volt. Néha a szőke motyogott valamit, nem messze. Egy kicsit még fáradt voltam. Átfordultam és felültem. Azon gondolkodtam, hogy a szag honnan jött, valaki egy tollpárnát csúsztatott a fejem alá. Biztos, hogy kényelmesebben feküdjek, gondoltam. Hacsak nem Rosalie volt. Amint levettem az arcom a párnáról, már más illatokat is éreztem. Szalonna és fahéj, ami összekeveredett a vámpír szaggal, megfigyeltem a szobát. A dolgok nem sokat változtak, kivéve, hogy Bella ült a kanapé közepén, és az IV eltűnt. A szőke a lábainál ült és Bella térdén pihentette a fejét. Még mindig kirázott a hideg a látványtól, hogy egyáltalán hozzáér. Bár úgy vélem az agya halott volt a csinoskának, állandóan gondolkozott. Edward Bella egyik oldalán ült és a keze Bellán pihent. Alice a padlón volt, mint Rosalie. Az ő arcát nem láttam most. És könnyű volt látni, hogy miért – talált egy másik fájdalomcsillapítót.

„Hello, Jake!” – kukorékolt Seth. Bella másik oldalán ült, a karja Bella vállán és az ölében egy nagy tál étel.

„Mi a fene?”

„Téged keresett” – mondta Edward, amíg odaértem hozzájuk. „ÉS Esme meggyőzte, hogy maradjon reggelire.”

Seth látta a kifejezésemet és gyorsan magyarázni kezdett.

„Igen, Jake – azért jöttem, hogy megkeresselek, hogy rendben vagy-e, rég nem hallottunk felőled. Leah ideges volt. Mondtam, hogy biztos alszol, de tudod milyen. Egyébként rengeteg étel van itt, és képzelt Edward egy igazi szakács.”

„Köszönöm” – mormolta Edward.

Lassan belélegeztem, nehéz volt nyugodtnak maradnom. Nem tudtam levenni a szemem Seth karjáról.

„Bella fázott” – mondta Edward csendesen.

„Értem. Rendben van. Én nem voltam itt.”

Seth halotta, Edward megjegyzését az arcomra nézett, és hirtelen mindkét keze kellett, hogy egyen. Levette a karját Belláról és mekilátott. Odasétáltam a szobán át, hogy közelbb lehessek.

„Leah őrjáratozik?” – kérdeztem Sethet. A hangom még elég álmos volt.

„Igen” – mondta rágás közben. Seth új ruhákat viselt. Jobban állnak neki, mint nekem.

„Semmi baj. Ne aggódj. Üvölt, ha baj van. Kerestünk éjfél körül. Tizenkét órát futottam.”

Büszke volt rá láthatóan, hogy milyen ügyes volt.

„Éjfél? Várj egy percet – mi van most?”

„Alkonyat” Az ablak irányába pillantott.

„Jesszus. Egy egész éjszakát és a nap nagy részét átaludtam. Leesett az állam. A fenébe. Sajnálom Seth. Igazán. Fel kellett volna ébresztened.”

„Ugyan ember, neked szükséged volt egy kiadós alvásra. Mióta is nem aludtál? Az utolsó őrjárat óta még Sam előtt? Negyven óra? Ötven? Nem vagy gép, Jake. ÉS semmit sem szalasztottál el.”

„Tényleg semmit?” – pillantottam gyorsan Bellára. A színe normális volt, mint régen. Sápadt, de egy picit rózsaszín. „Hogy van a bordád?” – kérdeztem.

„Jó szorosan bekötözve, nem is érzem.”

Összeráncoltam a szemöldököm, és hallottam, hogy Edward is felszisszent, és megértettem, hogy ez a hozzáállás pont annyira piszkálta őt is, mint engem.

„Mi a reggeli?” – kérdeztem kisség szarkasztikusan. „0 negatív, vagy AB pozitív?”

Kiöltötte rám a nyelvét. Teljesen olyan, mint régen. „Omlett” – mondta, de a szemei lerepültek, és láttam, hogy egy csésze vér van az ő és Edward lábai között.

„Menj egyél egy kis reggelit, Jake” – mondta Seth. „Van a konyhában rengeteg étel. Biztos éhes vagy.”

Megvizsgáltam az ételt az ölében. Úgy nézett ki mint egy sajtos omlett, és egy nagy fahéjas tekercs. A gyomrom korgott, de nem törődtem vele.

„Leah, mit reggelizett?” – kritikusan kérdeztem Sethet.

„Hé” – vittem neki ételt természetesen. Védekezett.

„De azt mondta, hogy inkább megeszik valami dögöt, de fogadok, hogy átgondolja a helyzetet. Isteni a fahéjas tekercs.”

Láttam, hogy nem találja a szavakat. Seth felsóhajtott, amikor látta, hogy távozni készülök.

„Egy pillanat Jacob!” – Carlisle volt, megint megfordultam, mert nem akartam tiszteletlen lenni, valószínűleg az arcom is ezt tükrözte, sokkal inkább mintha más szólított volna meg.

„Igen?”

Carlisle közelebb jött hozzám, Esme pedig elsurrant a másik szobába. Egy kicsit messzebb állt meg, mint két ember beszélgetés közben szokott. Értékeltem, hogy hagyott nekem teret. Vadászatról kezdett beszélni egy komor hangban.

„A családommal kapcsolatos kérdés, vadásznunk kellene. Értem, hogy az előző fegyverszünetünknek vége, tehát a tanácsodat kérném. Sem várni fog ránk a kerületen túl? Nem akarjuk kockáztatni, hogy a családodból bárkit is bántanunk kellene – vagy közülünk valakinek baja essen. Ha te lennél a helyünkben mit tennél?”

Egy kicsit hátrahököltem, mikor ezt mondta. Honnan tudhatnám, hogy milyen egy vérszopó cipőjében? De értettem Sam álláspontját.

„Van némi kockázat” – mondtam miközben próbáltam figyelmen kívül hagyni a többi rám meredő szempárt. „Sam megszegett egy-két dolgot, de a megállapodás még érvényben van. Amíg úgy gondolja, hogy a törzs vagy bárki veszélyben van, nem fog kérdezni mielőtt cselekszik ez biztos, ha érted mire gondolok. De leginkább La Push a felségterülete. Nem hiszem, hogy a vadászati területeket figyelné. Inkább az otthonunk környékén marad a csapattal.”

Carlisle elgondolkodott és bólintott.

„Úgyhogy szerintem elővigyázatosságból együtt kellene mennetek.” – mondtam. „És inkább nappal kellene menni, mert ők arra számítanak, hogy éjjel mész. Mint hagyományosan a vámpírok. Te gyors vagy – átnézheted a hegyeket és elég messze kéne vadászni, amilyen távolra már senkit sem küldene.

„És hagyjuk Bellát védtelen?”

Felhorkantam. „Mi miért vagyunk itt, resztelt májnak nézel?”

Carlisle nevetett, aztán az arca megint komoly volt. „JAcob te nem harcolhatsz a testvéreiddel.”

A szemeim összeszűkűltek. „Nem mondom azt, hogy nem lenne nehéz megtenni, de ha ők mégis eljönnek megölni őt – képes volnék megállítani őket.”

Carlisle nyugtalanul rázta a fejét. „Nem, nem hittem, hogy te…képtelen lennél. De ez nem lenne helyes. Nem viselné el a lelkiismeretem. Nem, Jacob. Meg kell győződnünk róla, hogy ez nem lehet szükséges.”

Rosszallóan nézett elgondolkozva, és pár pillanat után döntött.

„Vagyis a legjobb lehetőség.”

„Nem tudom mi az Doki. Talán kettéoszolni nem a legjobb stratégia.”

„Bevethetünk pár extra képességet, ami megoldja a problémát. Ha Edward képes lesz rá, hogy adjon nekünk pár mérföldnyi biztonságot. „

Mindketten Edwardra pillantottunk. A kifejezése miatt Carlilsle gyorsan átgondolta.

„Biztos vagyok benne, hogy van más út is” – mondta Carlisle. „Természetesen Edward még nem olyan szomjas, hogy el kellene vállnia Bellától. Alice, tudnád látni az útvonal hibákat?”

„Azok, amelyeket nem látok tisztán, van egy” – mondta Alice. „Egyszerű”

Edwardból kiment minden feszültség, amikor Carlisle változtatott a terven. Bella sajnálkozva Alicere tekintett, egy kis ránc jelent meg a szemei között.

„Oké, aztán” – mondtam. „HA elrendeződik, akkor megyek én is. Seth számítok rád, úgyhogy alkonyatkor, valahol szundíts egyet, rendben?”

„Persze, Jake Én már megyek is mindjárt, ahogy kész vagyok. Hacsak nem…” habozva Bellára tekintett. „Szükséged van rám?”

„Vannak takarók és itt vagyok”

„Én jól vagyok” – mondta gyorsan. „Köszönöm neked Seth.”

Aztán Esme visszarepült a szobába, egy nagy lefedett tállal a kezében. Carlisle könyöke mögött állt meg. Határozatlan volt, a széles sötét arany szemei az enyémbe néztek. A tálat felém nyújtotta és tett egy lépést félve.

„JAcob” – mondta halkan. A hangja nagyon lágy volt a többiekhez képest. „Én tudom, hogy neked…..gusztustalan, az ötlet, hogy itt egyél, ahol ilyen kellemetlen szagok vannak számodra. De sokkal jobban érezném magam, ha egy kevés ételt magaddal vinnél, ha elmész. Tudom, hogy nem tudsz hazamenni, és ez a mi hibánk. Kérlek – nem lenne akkora bűntudatom. Vigyél valamit, hogy egyetek.” Kitartotta az ételt felém, és puhán nézett a szemembe. Nem tudom, hogy csinálta, mert nem nézett ki többnek húsz évesnél, és nagyon sápadt is volt, de a kifejezése hirtelen anyukámra emlékeztetett. Jézusom.

„Uh, persze, persze” – motyogtam. „Gondolom. Leah lehet, hogy még mindig éhes vagy ilyesmi.”

Egy kézzel elvettem a tálat a kezéből, de távol tartottam magamtól egy karhossznyira. Majd kirakom egy fa alatt. Nem akartam, hogy rosszul érezze magát. Aztán eszembe jutott Edward.

„Nem mondasz neki semmit. Engedd meg neki, hogy azt higgye, hogy megettem.” Gondoltam.

Nem néztem rá, hogy lássam, hogy mit reagál. De biztos azt fogja tenni. A vérszívó tartozott nekem.

„Köszönöm Jacob.” – mondta Esme és rám mosolygott. A kő arcán megjelent egy gödröcske.

„Köszönöm neked, nagyon kedves vagy” – mondtam. Az arcom forrónak tűnt – forróbb mint általában. Ez a probléma ezekkel a vámpírokkal – hozzájuk szoktam. Elkezdtem a világot más oldalról is látni. Elkezdtem barátaimként kedvelni őket.

„Később visszajössz, Jake?” – kérdezte Bella, mielőtt még elrohanhattam volna.

„Uh, én nem tudom.” – az ajkait összeszorítottam és próbált elfojtani egy mosolyt. „Kérlek? Lehet, hogy fázni fogok.”

Vettem egy mély lélegzetet az orromon át, aztán úgy éreztem, hogy túl késő azt mondani, hogy ez egy rossz ötlet. Összerezzentem. „Talán.”

„Jacob?” – kérdezte Esme. Az ajtó felé tettem pár lépést, utánam lépett pár lépést.

„Otthagytam a tornácon egy kosár ruhát. Leahnak szánom. Mind frissen mosott – megpróbáltam annyira keveset hozzáérni, amennyire csak tudtam.” Összeráncolta a szemöldökét. „Elvinnéd neki őket?”