7. MEGISMÉTLŐDÉS

Nem voltam biztos benne, hogy mi a fenét csinálok itt.Próbálom visszahúzni magam a zombi kábulatból? Netán mazoista lettem – felfejlődtem a kínzás megízleléséhez? Egyenesen La Pushba kellett volna mennem. Sokkal, de sokkal egészségesebbnek érzem magam Jacob mellett. És egyáltalán
nem egészséges az, amit most csinálok. De tovább vezettem, lassan lefele az elburjánzott úton a fák között kanyarogva, amelyek úgy néztek ki, mint egy boltív, mint egy zöld, élő alagút. A kezem remegett, ezért megszorítottam a kormányt.Tudtam, hogy az ok egy része, amiért ezt csinálom a rémálom volt; most mikor teljesen éber vagyok az álom értéktelensége az idegeimre ment. Volt valami, amit kerestem. Elérhetetlen és lehetetlen, elhanyagolt és megőrjítő… de ott volt ő, valahol. Hinnem kellett benne. A másik rész a furcsa megismétlődés érzete volt, amit az iskolában éreztem ma, az időpont egybeesése. Az érzés amelyet újra átéltem - talán az első napom emléke elmúlna, ha tényleg a leghétköznapibb ember lettem volna a büfében azon a délutánon. A szavak átfutottak a fejemen, hangtalanul, mintha olvasnám őket, ahelyett, hogy hallanám, hogy kimondják:
„Olyan lesz, mintha sose léteztem volna.”
Hazudtam magamnak amiért az idejövetelem okát csak két részre osztottam. Nem akartam beismerni a legerősebb motivációmat. Mert az gondolatban hangtalan volt. Az igazság az volt, hogy újra hallani akartam a hangját, hogy olyan legyen, mint az a furcsa képzelődésem péntek este. Abban a pillanatban, amikor a hangja előjött valahonnan belőlem, de nem a tudatos emlékeimből, amikor a hangja sokkal tökéletesebb és simább volt, mint az emlékeim egy halovány visszhangja, amelyek rendszeresen képződtek bennem, képes voltam fájdalom nélkül emlékezni. Nem tartott sokáig és a
fájdalom utolért. De az értékes pillanatok, amikor újra hallhattam őt ellenállhatatlan csalétek volt számomra. Találnom kellett valamit, amivel megismételhetem ezt az élményt vagy talán az epizód jobb szó lenne. Abban reménykedtem, hogy a Déjavu érzés a kulcs. Ezért megyek el a házához, arra a helyre, ahol a balsorsú születésnapom óta nem jártam, szóval több hónapja. A vastag, majdnem dzsungelszerű növényzet lassan kúszott az ablakom felé. Az autóút folyton-folyvást kanyargott. Egyre gyorsabban mentem és kezdtem ideges lenni. Mióta vezetek? Nem kellett volna már rég elérnem a házat? Az autóutat annyira benőtte a gaz, hogy egyáltalán nem látszott ismerősnek.
Mi van ha nem találom meg? Megborzongtam. Mi van ha egyáltalán nincs semmilyen megfogható bizonyíték? Aztán ott volt a fák közötti szünet, amit kerestem, csak régen sokkal jobban ki volt hangsúlyozva. A növényvilág itt nem várt túl sokat, hogy visszavegye a földet, amit védtelenül hagytak. A magas páfrányok beszivárogtak a ház körüli rétre, hozzányomódva a cédrusfák törzséhez, sőt még a széles tornáchoz is. Úgy nézett ki, mintha a derékmagasságig érő pázsit zöld, tollszerű hullámokban áradna. És ott volt a ház, de ez nem ugyanaz a ház volt. Igaz kívülről semmi sem változott meg, az üresség csakúgy sikoltott a tiszta ablakokon át. Hátborzongató volt. Most először - mióta láttam ezt a csodálatos házat - éreztem azt, hogy tényleg úgy néz ki, mintha vámpírok törzshelye lenne. Rátapostam a fékre és félrenéztem. Féltem továbbmenni. De nem történt semmi. Nem volt hang
a fejemben.
Így hát hagytam, hogy a motor továbbjárjon és kiugrottam a páfrányrengetegbe. Talán, mint péntek este, ha előre sétálok…Lassan elértem a kietlen, üres homlokzati részét a háznak, a teherautóm
megnyugtatóan zúgott mögöttem. Amint elértem a tornác lépcsőjét, megálltam, mert semmi sem volt ott. Semmi a jelenlétük érzetéből… az ő jelenlétéből. A ház szilárdan állt itt, de ez nem sokat jelentett.
Szilárd valósága nem ellensúlyozná a rémálmaim értéktelenségét. Nem mentem közelebb. Nem akartam benézni az ablakokon. Nem voltam biztos benne, hogy mit lenne nehezebb látni. Ha a szobák üresek lennének és padlótól a mennyezetig visszhangoznának, az valószínűleg fájna. Mint a
nagymamám temetésén, amikor anyukám ragaszkodott ahhoz, hogy kint maradjak a ravatal alatt. Azt mondta, hogy nem szükséges így látnom a nagyit, inkább emlékezzek rá úgy, amikor még élt. De nem lenne rosszabb, ha nem lenne semmi változás? Ha a kanapék ugyanúgy állnának, mint ahogy legutoljára láttam őket, a festmények a falon – még mozdulatlanabbanul – a zongora az emelvényen?
Csak másodpercekbe tellene, hogy a ház eltűnjön mindennel együtt, hogy lássam, hogy már nincs semmilyen fizikai tulajdonuk, ami egyáltalán idekötné őket. Hogy minden megmaradt, érintetlenül és elhagyatottan, utánuk. Csak úgy, mint én. Hátat fordítottam a tátongó ürességnek és a teherautómhoz siettem. Majdnem futottam. Aggódtam amiért el kell mennem, amiért vissza kell térnem az emberek világába. Iszonyatosan üresnek éreztem magam és látni akartam Jacobot. Talán egy újfajta betegség bujkál bennem, egy másik szenvedély, mint amilyen a zsibbadtság volt azelőtt. Olyan gyorsan vezettem, amilyen gyorsan tudtam, amennyire a kocsi engedte. Jacob már várt rám. A mellkasom egyből megnyugodott, amint megláttam, a légzés is sokkal egyszerűbb lett.
-Hé, Bella! – kiáltotta.
Megkönnyebbülten elmosolyodtam. - Hé, Jacob! - intettem Billy felé, aki az ablakon nézett ki.
-Menjünk dolgozni! – mondta Jacob halk, de annál buzgóbb hangon. Valahogy képes voltam nevetni.
- Komolyan nincs még eleged belőlem? - kíváncsiskodtam. Valószínűleg már kezdi megkérdezni magától, hogy mennyire egy kétségbeesett társaság vagyok a számára.
Jacob mutatta az utat a ház körül a garázsa felé.
-Nem. Még nem
-Kérlek majd tudasd velem ha már kezdek az idegeidre menni. Nem akarok a terhedre lenni.
-Oké - nevetett - Bár, nem tartanám vissza emiatt a lélegzetedet.
Amikor besétáltam a garázsba sokkot kaptam a piros bicikli látványától, ahogy ott állt és sokkal inkább hasonlított egy motorbiciklihez, mint egy rakás fémhalmazhoz.
-Jake, csodálatos vagy! - sóhajtottam.
Megint nevetett. – Kicsit megszállottá válok ha egy új projektbe kezdek. – vonta meg a vállát – Ha lenne egy kis eszem kicsit húznám is az időt.
-Miért?
Lenézett, jó sokáig szünetet tartva és úgy tűnt, mintha nem hallotta meg volna a kérdésemet. Végül megkérdezte: - Bella, ha azt mondtam volna, hogy nem tudom megszerelni ezeket a bicikliket, mit mondtál volna?
Én sem válaszoltam egyből és fel is nézett, hogy lássa a reakciómat.
-Azt mondtam volna, hogy… kár, de fogadni mernék, hogy kitaláltunk volna valami mást, hogy mit csináljunk. Ha igazán kétségbeesnénk csinálhattunk volna házi feladatot is.
Jacob elmosolyodott és a vállai lenyugodtak. Leült a motor mellé és felvett egy csavarkulcsot. –
Szóval azt mondod, hogyha végzek akkor azután is jönni fogsz?
-Hát erre gondoltál? – ráztam meg a fejem – Azt hittem azért kérded, mert hasznot húzok az
alulértékelt gépész szakértelmedből. De mindaddig amíg megengeded itt leszek.
-Abban reménykedsz, hogy láthatod Quilt? – csipkelődött.
-Most megfogtál.
Kuncogott. – Te tényleg szeretsz velem lenni? – kérdezte csodálkozva.
-Nagyon, nagyon. És majd bebizonyítom. Holnap dolgoznom kell, de szerdán csinálhatnánk valami
nemszerelőset.
-Mint például?
-Nincs ötletem. Elmehetnénk hozzánk, nehogy kísértésbe ess a megszállottságod miatt. Hozhatnád az
iskolás dolgaidat – te is le vagy maradva, csakúgy mint én.
-A házi feladat jó ötlet. – grimaszolt és azon töprengtem, hogy mennyit nem csinált meg, azért mert
velem van.
-Igen – helyeseltem – alkalmanként felelősségteljesnek is kell lenni, vagy Billy és Charlie nem lesznek
olyan engedékenyek ezzel kapcsolatban. - olyan mozdulatot tettem, amely kettejüket egységesnek
mutatja. Tetszett neki – nevetett.
-Házi feladat egyszer a héten? – javasolta
-Talán jobban járnánk, ha kétszer lenne. – ajánlottam, arra a halom leckére gondolva, amelyek mára
kijelöltem magamnak.Mélyet sóhajtott. Aztán a szerszámosládája felé nyúlt egy papír zöldséges
táskáért. Két palack szódát húzott elő belőle, kinyitotta az egyiket és átadta nekem. Kibontotta a
másikat is és ünnepélyesen a magasba emelte.
-A felelősségre! – mondta – Hetente kétszer.
-És a köztük lévő napok vakmerőségére. – hangoztattam.
Vigyorgott, majd koccintottunk.
* * *
Később értem haza, mint terveztem és Charlie addigra már rendelt magának egy pizzát, ahelyett, hogy
megvárt volna. Nem hagyta, hogy bocsánatot kérjek.
-Nem érdekes – biztosított róla - Amúgy is rászolgáltál már egy kis szünetre a főzések után.
Tudtam, hogy csak meg van könnyebbülve, amiért még mindig normális emberként viselkedem és nem akarta felbolygatni az egészet.
Mielőtt nekiálltam volna a házi feladatnak megnéztem az e-mailjeimet és volt köztük egy hosszú Reneétől. Mindenről ömlengett, amit csak a tudomására hoztam ezért egy másik kimerítő leírást küldtem neki a mai napról. Mindenről, kivéve a motorbiciklikről. Még a mindig boldog és szerencsés Renée is felriadna erre. Kedden az iskolában megvoltak a jó és a rossz pillanatok egyaránt. Úgy tűnt Mark és Angela tárt karokkal fogad vissza - kedvesen átsiklottak azon a pár hónapos aberáns viselkedésen. Jess már sokkal inkább ellenállóbb volt. Azon tűnődtem, hogy írásos bocsánatkérést
nyújtsak-e be neki a Port Angelas-i incides miatt.
Mike lelkesen beszélgetett a munkáról. Olyan volt, mintha a félév értékes beszélgetéseit elraktározta volna és most mindent kiadott magából. Rájöttem, hogy képes vagyok mosolyogni és nevetni vele, bár ez nem volt olyan könnyed, mint Jacobbal. Elég ártatlannak látszott, amíg abba nem kell hagynia az idő miatt. Mike becsukta az ablakot én meg összehajtottam a mellényem és a pult alá raktam.
-Vicces lesz a ma este. - mondta Mike boldogan.
-Igen - értettem vele egyet, bár inkább töltöttem volna a délutánomat a garázsban.
-Kár, hogy olyan hamar el kellett menned a moziból előző héten.
Kicsit összezavart a gondolatmenete. Vállat vontam. – Azt hiszem egy kicsit gyengék az idegeim.
-Amire én gondolok az az, hogy talán egy jobb filmet kellene megnézned, valami olyat, amit te is
élvezel. – magyarázta.
-Ó – suttogtam, még mindig zavartan.
-Például ezen a pénteken. Velem. Elmehetnénk megnézni valamit, ami nem annyira félelmetes.Az
ajkamba haraptam.Nem akartam összekavarni a dolgokat Mike-kal, nem most amikor ő az egyike
azoknak az embereknek, akik készek megbocsátani nekem amiért bolond voltam. De ez már megint
nagyon ismerős volt. Mint előző évben, ami nem történt meg. Remélem Jess elnézi ezt nekem.
- Mint egy randi? – kérdeztem. Az őszinteség volt a legjobb dolog, amit tehettem ebben a helyzetben.
Hogy letudjam.Feldolgozta a hangom.
-Ha akarod. De nem kell annak lennie.
- Nem randizom. - mondtam lassan, felismerve mennyire igaz ez. Az egész világ lehetetlenül messzinek tűnt.
- Mint barátok? – tanácsolta. A tiszta, kék szemei most nem voltak annyira buzgóak. Remélem, hogy komolyan gondolta azt, hogy csak barátok legyünk.
- Jó lenne. De ezen a pénteken nem érek rá. Akkor talán a következő héten?
- Mit csinálsz? – kérdezte kevésbé mellékesen, mintahogyan akarta, hogy hangozzon.
- Házi feladatot. Egy… tanulós összejövetelt terveztem egy barátommal.
- Ó, Oké. Talán a következő héten.
Elsétált velem a kocsimig, de sokkal kevésbé áradozott, mint előtte. Tisztára az első hónapomra emlékeztetett, amit Forksban töltöttem. Tettem egy kört és most minden olyan, mint volt, mint a
visszhang – egy üres visszhang, érdeklődéstől mentesen.Következő éjjel Charlie egyáltalán nem tűnt
meglepődve, amikor Jacobot és engem a nappaliban talált szétterpeszkedve a könyvek gyűrűjében, úgyhogy szerintem ő és Billy biztos megbeszélték már ezt a hátunk mögött.
-Hello srácok – mondta, szemével a konyhát pásztázva. A lasagna illata, amelyet délután készítettem -
míg Jacob figyelt és néha belekóstolt – a hallba áramlott és kezdtem jól érezni magam, mert így próbáltam vezekelni a pizzák miatt. Jacob vacsoráig maradt és vitt egy tányérral Billynek is.
Vonakodva hozzáadott még egy évet az átruházható éveimhez, mert jól főzök. Pénteken a garázsban voltunk és szombaton Newtonék műszaka után megint házit írtunk. Charlie elég biztosnak érezte a józanságomat ezért egész nap Harryvel pecáztak. Mikor hazatért mindketten elkészültünk - sokkal
bölcsebbnek és érettebbek lettünk - Monster Garage-t néztük a Discovery Channelen. Jobb, ha megyek - sóhajtott Jacob - Később van, mint gondoltam.
- Jól van - morogtam - Hazaviszlek. - Nevetett a vonakodó válaszom hallatán, úgy látszott tetszett neki.
- Holnap vissza a munkához. - mondtam, mikor már elég biztonságban voltunk a kocsiban - Mit szeretnél mikor jöjjek? - A válasz mosolyában volt valami megmagyarázhatatlan izgatottság.
- Előtte felhívlak, jó?
- Rendben. - mondtam azon gondolkozva, hogy vajon mit akarhatott ezzel. Szélesen mosolygott.
Másnap reggel kitakarítottam a házat - Jacob hívását vártam és próbáltam megszabadulni a legutóbbi rémálmomtól. A szín megváltozott. Múlt éjjel páfrányok széles tengerében sétáltam hatalmas bürök fákkal tűzdelve. Nem volt semmi más ott és én eltévedtem, céltalanul és egyedül bolyongtam a semmi után kutatva. Meg akartam rúgni magamat, azért a hülye réti kirándulásomért előző hétről. Kisöpörtem az álmot a tudatos elmémből, abban reménykedve, hogy ott marad valahol és nem szökik meg
újra. Charlie kint volt, épp a cirkálóját mosta, ezért amikor megcsörrent a telefon eldobtam a WC kefét és leszaladtam a földszintre, hogy felvegyem.
- Halló? - kérdeztem lélekszakadtan.
- Bella - mondta Jacob, furcsa, formális hangnemben.
- Hé, Jake.
- Azt hiszem, hogy… randink lesz. - mondta és a hangja tele volt jelentősséggel.
Egy percig tartott, mire rájöttem. - Elkészültek? Nem hiszem el! - Micsoda nagyszerű időzítés.
Szükségem volt valamire, ami távol tart a rémálmoktól és a semmittevéstől
- Igen. Működnek, meg minden.
- Jacob kétség kívül te vagy a legtehetségesebb és legbámulatosabb ember, akit ismerek. Ezért kapsz 10 évet!
- Király! Most már középkorú vagyok.
Nevettem. - Úton vagyok én is felfele!
Bedobáltam a takarító eszközöket a fürdőszoba pult alá és felvettem a kabátom.
- Meglátogatod Jaket. - mondta Charlie, mikor elhaladtam mellette. Nem igazán volt kérdés.
- Aha - válaszoltam, miközben beugrottam a kocsimba.
- Az állomáson leszek később. - kiáltotta utánam.
- Oké. - szóltam vissza, elfordítva a kulcsot.
Charlie mondott még valamit, de nem hallottam tisztán a motor zúgása miatt. Valahogy úgy hangzott, mint „Ég a ház?”
A Black ház mellé parkoltam le a kocsival, közel a fákhoz, hogy könnyebb legyen a bicikliket kicsempészni. Mikor kiszálltam egy színes folt kapta el a tekintetem - két kifényesített motorkerékpár, egy piros és egy fekete volt elrejtve a lucfenyő alá láthatatlanul a házból. Jacob elkészült. Mindkét
kormányra kék masni volt kötve. Elnevettem magam, mire Jacob kiszaladt a házból.
- Kész vagy? – kérdezte halkan ragyogó szemekkel. Átpillantottam a válla fölött és semmilyen jel nem mutatott Billy jelenlétére.
- Aha – mondtam, de én egyáltalán nem voltam annyira izgatott, mint amilyen előtte voltam;
megpróbáltam elképzelni magam a motorbiciklin.Jacob könnyen felpakolta a bicikliket a teherautóm
hátuljára, óvatosan az oldalukra fordítva őket, hogy el ne dőljenek.
-Menjünk! – mondta és a hangja az izgalomtól sokkal hangosabb volt, mint általában.
– Tudok egy tökéletes helyet – senki sem fog rajtakapni minket.
A város déli kijárata felé mentünk. A piszkos út ide-oda kanyargott az erdőben – néha nem is volt más
csak fák, aztán hirtelen ott volt a Csendes-óceán lélegzetelállító látványa, ameddig a szem ellátott,
sötétszürkén a felhők alatt. A part felett mentünk, a sziklák tetején, ami a partot szegélyezte és a
látvány a végtelenségig húzódott.Lassan vezettem, így biztonságosan ki tudtam nézni az óceánra,
amikor az út közelebb vitt a sziklák széléhez. Jacob arról beszélt, hogy hogyan fejezte be a bicikliket,
de a leírása túl sok technikai részletet tartalmazott ezért nem igazán figyeltem.Ekkor négy alakot
vettem észre, akik a sziklás szegélynél álltak, túl közel a szakadékhoz. Nem tudtam megmondani a
távolság miatt, hogy mennyi idősek lehettek, de mindannyian férfiaknak néztek ki. A hideg ellenére
úgy tűnt, mintha csak shortban lennének.Ahogy tovább figyeltem őket a legmagasabbik közülük
közelebb lépett a széléhez. Automatikusan lelassítottam, a lábam hezitált a fékpedál felett.És aztán
levetette magát.
-Ne! – kiáltottam rátaposva a fékre.
-Mi van? – kiáltott vissza Jacob.
-Az a fiú – épp most ugrott le a szikláról! Mért nem állították meg? Hívnunk kell a mentőket! – kinyitottam az ajtómat és elkezdtem kikászálódni a kocsiból, aminek nem volt semmi értelme. A leggyorsabb út, hogy felhívjuk a mentőket az, ha visszamegyünk Billyékhez. De nem tudtam elhinni, amit az előbb láttam. Talán, tudatalatt abban reménykedtem, hogy valami mást látok ha nincs előttem a szélvédő. Jacob nevetett én meg megfordultam és rámeredtem. Hogy lehet ennyire lelketlen, ennyire hidegvérű?
-Bella, ez csak sziklaugrás. Szórakozás. Tudod La Pushban nincs bevásárlóutca.
-Sziklaugrás – ismételtem. Néztem ahogy a második alak lép a szegélyhez, megáll és utána
méltóságteljesen kilép az űrbe. Zuhanása egy örökkévalóságnak tűnt számomra, míg végül bele nem
vágódott a sötétszürke habokba.
-Hű. Ez nagyon magas. – csúsztam vissza az ülésemre, miközben még mindig a maradék két ugrót
figyeltem. – Van vagy 100 láb.
-Nos. Igen, a legtöbbünk alacsonyabbról ugrik, arról a szikláról, ami félúton van. – mutatott ki az
ablakon. Az a pont amire gondolt sokkal ésszerűbbnek tűnt. – Azok a srácok bolondok. Valószínűleg
azt mutatják mennyire kemények. Úgy értem ma tényleg elég hideg van. Hideg lehet a víz. – zsémbes
arcot vágott mintha a mutatvány személyes sértené. Ez egy kicsit meglepett. Azt gondoltam, hogy
Jacobot nagyon nehezen lehet felidegesíteni.
-Te leugrottál a szikláról? – kihagytam azt a szót, hogy velük.
-Persze, persze – vonta meg a vállát és vigyorgott – Tök jó. Kicsit félelmetes, egyfajta
zuhanás.Visszanéztem a sziklához, ahol a harmadik alak lépett előrébb. Sosem láttam még ennél
vakmerőbb dolgot életemben. A szemem összeszűkült és elmosolyodtam
– Jake, el kell vinned sziklát ugrani. Arca helytelenítő volt.
- Bella, épp az előbb akartál mentőket hívni Samhez. – emlékeztetett. Meglepődtem, hogy a távolság
ellenére is meg tudta mondani, hogy ki volt az.
-Ki akarom próbálni – erősködtem és újra elkezdtem kikászálódni a kocsiból. Jacob megragadta a
csuklóm.
- Nem ma, oké? Nem várhatnánk legalább addig, amíg melegebb nem lesz?
-Oké, rendben. - helyeseltem. Ahogy az ajtó nyitva volt és megcsapott a fagyos szellő libabőrös lett a karom. - De szeretnék mihamarabb menni.
-Hamar. - forgatta a szemét – Néha egy kicsit furcsa vagy, Bella. Tudsz róla?
Sóhajtottam. - Igen.
-És nem fogunk a legtetejéről leugrani.
Megbűvölve figyeltem ahogy a harmadik fiú futni kezdett és sokkal jobban nekiugrott az üres
levegőnek, mint az előző kettő. Pörgött és forgott a levegőben mintha repülne. Tökéletesen szabadnak
látszott – meggondolatlannak és teljesen felelőtlennek.
-Rendben. – helyeseltem – Ne első alkalommal.
Most Jacob sóhajtott.
-Ki fogjuk próbálni a bicikliket vagy sem? – kérdezte.
-Oké, oké. – mondtam és elfordultam az utolsó fiútól a sziklán. Becsatoltam a biztonsági övemet és
becsuktam az ajtót. A motor még mindig ment, úgy morgott, mintha pihenne. Ismét elindultunk az
úton.
-Szóval kik voltak azok a fiúk – a bolondok? – kíváncsiskodtam.Undorító hangot adott ki.
– a La Push-i banda.
-Van bandátok? – kérdeztem. Úgy éreztem, hogy ez úgy hangzott, mintha le lennék nyűgözve.
Nevetett a reakciómon. – Nem olyan. Esküszöm ezek olyanok mintha elromlott volna a képernyő.
Nem provokálnak harcot, inkább felügyelik a békét. – prüszkölt – Ott volt az a srác valahonnan fentről
a Makah rezervátumból, szintén nagydarab és félelmetes. Nos, az a szóbeszéd járta, hogy alkoholt árul
a gyerekeknek és Sam Uley és a tanítványai elüldözték a földünkről. Mindig csak ez a földünk, meg a törzs, meg a büszkeség… ez egyre nevetségesebb. A legrosszabb az egészben hogy a tanács komolyan veszi őket. Embry mondta, hogy a tanács tulajdonképpen találkozik vele. – megrázta a fejét, az arca teli volt sértődöttséggel – Embry azt is hallotta Leah Clearwatertől, hogy
„patrónusoknak” „védelmezőknek” nezevik magukat, vagy valami ilyesmi. Jacob ökölbe szorította a kezét, mintha meg akarna ütni valamit. Még sose láttam erről az oldaláról.Meglepődtem, hogy Sam Uley nevét hallottam. Nem akartam felidézni a képeket a rémálmomból, ezért csak egy gyors megfigyelést tartottam, hogy eltérítsem a figyelmem.
- Nem igazán kedveled őket.
- Látszik? – kérdezte szarkasztikusan.
- Nos… nem úgy hangzik mintha valami rosszat tettek volna. - Próbáltam lenyugtatni, hogy megint vidám legyen. - Csak egy idegesítő szenteskedő banda.
-Igen. Az idegesítő az jó szó. Mindig feltünősködnek - mint ez a sziklás dolog. Olyanok, mint… mint, nem is tudom. Mint a kemény csávók. Épp a boltnál lógtunk Embryvel és Quillel az előző félévben és jött Sam a követőivel, Jareddel és Paullal. Quil mondott valamit, te is tudod mekkora szája van, és
felidegesítette Pault. A szemei tiszta sötétek lettek és furán mosolygott – nem is inkább csak kimutatta a fogait, minthogy mosolygott volna – és olyan volt mintha teljesen meg lenne őrülve, remegett meg minden. De Sam Paul mellkasára tette a kezét és megrázta a fejét.Paul egy percig nézett rá aztán
lenyugodott. Komolyan, olyan volt mintha Sam visszatartotta volna őt – mintha Paul széttépett volna minket, ha nem állítja le. – nyögte – Mint egy rossz western. Tudod, Sam egy elég nagy srác, 20 éves.
De Paul meg csak 16, és alacsonyabb mint én és nem annyira szélesek a vállai, mint Quilnek.
Szerintem bármelyikünk elbánt volna vele.
- Kemény fiúk. - helyeseltem. Lelki szemeim előtt megjelent a kép, ahogy leírta őt, és ez valamire emlékeztetett… egy magas, sötét emberekből álló trióra akik nyugodtan és egymáshoz közel álltak az apám nappalijában. A kép oldalról látszódott, mert a fejemet a kanapéra tettem amíg Dr. Gerandy és Charlei felém hajoltak… Ez lenne Sam bandája?
- Újra gyorsan kezdtem el beszélni, hogy eltereljem a figyelmem a rossz emlékektől. – Egy kicsit nem
túl idős ez a Sam ezekhez a dolgokhoz?
-Igen. Úgy volt, hogy főiskolára megy, de itt maradt. És senki sem papolt neki emiatt. Az egész tanács
kiakadt amikor a nővérem elutasított egy részleges ösztöndíjat és férjhez ment. De ne, Sam Uley nem
csinál semmi rosszat.
Az arca a szörnyűség ismeretlen vonalaiba torzult – szörnyűség vagy valami egészen más, amire nem
jöttem rá először.
-Ez az egész tényleg elég idegesítő… és furcsa. De nem értem, hogy mért veszed ezt ennyire
személyesen. – Az arcát figyeltem, abban reménykedve, hogy nem sértettem meg őt. Hirtelen
lenyugodott és kibámult az ablakon.
-Pont most hagytad el a fordulót. – mondta.Végrehajtottam egy elég széles U kanyart, és majdnem
nekimentem egy fának, amikor ráfordultam az útra.
-Kösz, hogy szóltál. – suttogtam, ahogy kibámultam az oldalablakon.
-Bocs, nem figyeltem.
Egy ideig csend volt.
-Most már megállhatsz bármikor. – mondta halkan.
Félrehúzódtam és leállítottam a motort. A fülem csengett az azt követő csendben. Mindketten
kiszálltunk és Jacob hátra ment, hogy leszedje a bicikliket. Próbáltam olvasni az arckifejezését.
Valami más zavarta. ???
Bátortalanul elmosolyodott, amikor odatolta hozzám a piros biciklit. – Boldog megkésett
születésnapot. Kész vagy?
-Azt hiszem. - a bicikli hirtelen megijesztett, megfélemlített amikor rájöttem, hogy hamarosan rá kell ülnöm.
-Majd lassan megyünk. – ígérte meg. Óvatosan a kocsi sárhányójának támasztottam a motort, míg ő hátrament a sajátjáért.
-Jake… - hezitáltam, miközben ő megkerülte a kocsit.
-Igen?
-Mi az ami ennyire zavar? Úgy értem, ezzel a Sam dologgal kapcsolatban. Van valami más is? – az
arcát figyeltem. Grimaszolt, de nem látszott mérgesnek. Lenézett a piszkos cipőjére és újra meg újra
nekiütötte a keréknek, mintha időt próbálna nyerni ezzel.
Majd sóhajtott. – Csak… ahogy velem bánnak. Teljesen kiakaszt. – A szavak most már ömlöttek. –
Tudod, a tanács egyenlőnek tekint mindenkit, de ha volna egy vezető, akkor az az apám lenne. Soha
nem jöttem rá, hogy mért kezelik úgy őt, ahogyan. Mért az ő véleménye számít a leginkább. Biztos
van valami köze az nagyapámhoz, és az ő apjának az apjához. Az dédnagyapám, Ephraim Balck volt
az utolsó törzsfőnök és talán ezért még mindig hallgatnak Billyre.
-De eddig olyan voltam, mint a többiek. Senki sem kezelt engem másképp… eddig.
Ez váratlanul ért. – Sam különlegesen bánik veled?
-Igen. – helyeselt, kétségbeesett szemekkel nézve rám. – Úgy néz rám, mintha várna valamire…
mintha egy nap csatlakoznék a hülye bandájához. Sokkal több figyelmet szentel rám, mint a többi
fiúra. Utálom.
-Nem kell csatlakoznod sehová. – A hangom teli volt méreggel. Ez igazán felizgatta Jacobot és ez
felbőszített engem. Mégis mit képzelnek ezek a „védelmezők”, kik ők?
-Igen. – Még mindig a kocsikeréken dobolt a lábával.
-Mi? – Volt itt még valami.
Összehúzta a szemöldökét és így inkább szomorúnak és aggódónak nézett ki, mint mérgesnek. – Embry. Már egy ideje elkerül.
Úgy tűnt a dolgoknak nincs köze egymáshoz, de azon tűnődtem, én lennék-e az oka ennek
– Túl sokat lógsz velem. – emlékeztettem rá, egy kicsit önzőnek éreztem magam. Kisajátítottam őt.
-Nem, ez nem így van. Nem csak velem – Quilt is kerüli és úgy mindenkit. Embry kihagyott egy hetet
a suliból, de sose volt otthon, amikor meg akartuk látogatni. És amikor visszajött, úgy nézett ki… úgy
nézett ki, mint aki meg van őrülve. Félelmetes volt. Quil és én megpróbáltuk rávenni, hogy mondja el
mi a baja, de egyikünket sem avatta be.
Jacobra néztem és aggódva ráharaptam az ajkamra – tényleg meg volt ijedve. De ő nem nézett rám. A
saját lábát figyelte, ahogy a kereket rugdossa, mintha az valaki máshoz tartozna. Sokkal gyorsabban
rugdalt.
-Aztán ezen a héten, szinte a semmiből Embry Sammal és a többiekkel lógott. Ma is kint volt a
sziklánál. – A hangja halk volt és feszült.
Aztán végre rám nézett. – Bella, sokkal jobban idegesítette őt a banda, mint engem. Semmit nem akart
csinálni velük. És most Embry úgy követi Samet, mintha valami kultuszhoz csatlakozott volna.
-És ugyan ez volt Paullal. Pontosan ugyan ez. Egyáltalán nem voltak barátok Sammel. Aztán pár hétig
kimaradt a suliból és amikor visszajött hirtelen már Sam tulajdona lett. Nem tudom mit jelent mindez.
Nem tudom kitalálni, pedig úgy érzem ki kéne, mert Embry a barátom és… Sam furcsán néz rám… és…. - Elakadt.
-Beszéltél már erről Billyvel? - kérdeztem. Az ijedtsége rám is átterjedt. Teljesen kirázott a hideg.
Most már düh sugárzott az arcából.
- Igen - prüszkölte - Nagy segítség volt.
-Mit mondott?
Jacob arca szarkasztikus volt és amikor beszélni kezdett a hangja olyan mély lett, mint az apjáé.
-Nincs semmi, ami miatt aggódnod kéne, Jacob. Pár év múlva, ha nem… nos, majd később elmagyarázom. – Aztán a hangja már a sajátja volt. – Mégis mire következtessek ebből? Azt próbálta elmondani, hogy ez egy idióta pubertás, serdülőkori dolog? Ez valami más. Valami rossz.
Ráharapott az alsó ajkára és ökölbe szorította a kezét. Úgy nézett ki, mint aki mindjárt elsírja magát. Ösztönösen átöleltem őt, átkarolva a derekát és az arcomat a mellkasához szorítottam. Olyan magas volt. Úgy érezte magam, mint egy gyerek, aki egy felnőttet ölelget.
-Ó, Jake, minden rendben lesz! – ígértem – Ha rosszabbra fordul a helyzet, gyere hozzánk nyugodtan és élj velünk, Charlival és velem. Ne félj, majd csak kitalálunk valamit!
Egy ideig nem mozdult és aztán hosszú karjaival átölelt. – Kösz, Bella. – A hangja még rekedtebb volt, mint általában.
Egy pillanatig így álltunk és ez egyáltalán nem borított ki; sőt, tulajdonképpen kényelmesen éreztem magam. Nem olyan érzés volt, mint amikor legutoljára öleltek meg így. Ez barátság volt. És Jacob olyan meleg volt. Furcsa érzés volt számomra, ennyire közel lenni– inkább érzelmileg, mint testileg,
bár a fizikai kontaktus is furcsa volt – egy másik emberi lényhez. Nem éppen ez volt a megszokott stílusom. Nem túl könnyen nyíltam meg az embereknek, még ezen az alapvető szinten sem.
Nem emberi lényeknek.
-Ha mindig így fogsz reagálni, akkor sokkal gyakrabban fogok kiakadni. – Jacob hangja könnyű volt,
ísmét normális és a nevetése a fülemnél zengett. Az ujjai megérintették a hajamat, lágyan és
bátortalanul.Nos, barátság volt részemről. Gyorsan elhúzódtam és együtt nevettem vele, de eltökéltem,
hogy mindent visszaállítok a régi perspektívába.
-Nehéz elhinni, hogy két évvel idősebb vagyok nálad. – mondtam, kihangsúlyozva az idősebb szót. –
Törpének érzem magam melletted. – Tényleg ki kellett nyújtanom a nyakam, ennyire közel állva
hozzá.
-Természetesen elfelejtetted, hogy már a negyvenes éveimben járok.
-Ó, igazad van.
Megveregette a fejem.
- Olyan vagy, mint egy baba. - ugratott - Egy porcelán baba.
A szemeimet forgattam és egy lépéssel hátrébb álltam. - Ne kezdjük megint ezt az albínós baromságot.
-Komolyan, Bella, ennyire biztos vagy benne? - A vörös karját az enyém mellé tette. A különbség hízelgő volt. - Soha nem láttam még nálad sápadtabb embert…  kivéve – Elharapta a mondatot és én meg félrenéztem. Próbáltam nem megérteni azt, hogy mit akart mondani.
- Akkor motorozunk, vagy sem?
- Csináljuk. - helyeseltem, sokkal lelkesebben, mint amilyen fél perccel ezelőtt voltam. A befejezetlen mondata emlékeztetett arra, hogy miért vagyok itt.