5. CSALÓ

- Bella, miért nem indulsz? - javasolta Mike. A szemei valahova mellém fókuszáltak, nem igazán rám nézett. Kíváncsi voltam, hogy meddig ment ez így, anélkül hogy észrevettem volna. A délután lassan telt Newtonéknál. Pillanatnyilag csak két ember dolgozott a boltban, csomagolók, ahogy a
párbeszédükből ki lehetett venni. Mike az utolsó órában két fajta könnyű csomagolás előnyét és hátrányát tárgyalta meg velük. De nemsokára a komoly témákat félretették, hogy megpróbálják egymást tetézni a kalandjaikról. Ebbe annyira belemerültek, hogy Mikenak lehetősége volt, hogy elszabaduljon.
- Szívesen maradok. - mondtam. Nem volt még időm visszahúzódni a bágyadt védőpáncélom mögé, és minden furcsamód közelinek és hangosnak tűnt. Mintha valami eddig eltömítette volna a fülemet, és
most az hirtelen eltűnt volna. Sikertelenül próbáltam kizárni a nevető járókelőket.
- Márpedig én azt mondom... - mondta a legtömzsibb ember a szőkés-vörös szakállal, ami nem passzolt a sötétbarna hajához - láttam grizzliket Yellowstone-ban, de semmi közük nem volt ehhez a vadállathoz! A haja fénytelen volt, és a ruhái úgy néztek ki, mintha rajta lennének már jó néhány napja.
Frissen a hegyekből.
- Ez képtelenség! A fekete medvék nem nőnek akkorára! A grizzlik amiket láttál valószínűleg csak bocsok voltak! A második ember magas volt és vékony. Kemény vonásai voltak, és az arcát nap barnította.
- Komolyan, Bella! Amint ezek ketten feladják. Bezárok. - morogta Mike.
- Ha azt akarod hogy menjek...- Vállat vontam.
- Négylábon magasabb volt mint te! - ragaszkodott a véleményéhez a szakállas ember, miközben összegyűjtöttem a dolgaimat. - Akkora mint egy ház és koromfekete! Jelenteni fogom egy vadőrnek!
Az embereket figyelmeztetni kellene - ez nem a hegyekben volt, hadd emlékeztesselek- hanem csak néhány mérföldre Trailhead-től!
Bőrpofa nevetett és a szemeit forgatta "hadd találjam ki - Éppen hazafele tartottál? Nem ettél rendes kaját, és a földön aludtál már vagy egy hete, ugye?"
- Hé, ööö... Mike, ugye? - szólt a szakállas ember felénk nézve...
- Viszlát hétfőn - motyogtam.
- Igen uram! - válaszolt Mike miközben elfordult tőlem.
- Mondja, voltak mostanában ilyen figyelemfelhívások - Fekete medvékről?
- Nem uram... de azért nem árt megtartani tőlük a távolságot, és az élelmet rendesen tárolni.
Látta már a Medve-biztos edényeket? csak két fontot nyom...
Az ajtók félrecsúsztak, hogy kiengedjenek az esőbe. Előre hajoltam a kabátomban, miközben a kocsihoz rohantam. A csuklyámra csapódó esőcseppek is különösen hangosnak tűntek, de hamarosan
a motorzaj elnyomott minden más hangot.Nem akartam visszamenni Charlie üres házába. A múlt este különösen brutális volt, és nem éreztem késztetést hogy ismét meglátogassam a szenvedés helyét. Azután is hogy a fájdalom elmúlt eléggé hogy aludni tudjak tőle, nem volt vége. Ahogy Jessicának
mondtam a mozi után, nem kétséges hogy rémálmaim lesznek.Már mindig rémálmaim voltak, minden este. Pontosabban nem rémálmaim, hanem csak egy, mindig ugyanaz. Azt hinnéd, hogy néhány hónap után immunissá válsz rá. De az álomnak mindig sikerült halálra rémítenie, és csak akkor ért véget, amikor sikoltozva felébredtem. Charlie már nem jött be a szobába, hogy megnézze jól vagyok-e, esetleg nem egy betolakodó fojtogat vagy valami hasonló - ő úgy tűnik hozzászokott. A rémálmom valószínűleg senki mást nem ijesztett volna meg. Semmi sem ugrott elő és mondta hogy "BOO!" nem voltak benne zombik, szellemek, vagy pszichopaták. Nem volt benne semmi, tényleg. Csak a mohákkal borított fákból álló végtelen labirintus, annyira csendes, hogy az szinte bántotta a dobhártyámat. Sötét volt, mint az este egy-egy felhős éjszakán, csupán arra elég fénnyel, hogy lássam,
hogy nincs mit látnom. Siettem végig ezen a homályon út nélkül, mindig csak keresve, keresve, keresve. Egyre eszeveszettebbül, ahogy az idő nyúlott, próbáltam gyorsabb lenni, annak ellenére, hogy minél gyorsabb voltam annál ügyetlenebbnek éreztem magam... Aztán elérkezett egy pont az
álmomban - aztán éreztem hogy jön már, de nem tudtam magam felébreszteni mielőtt megtalálna - amikor nem emlékeztem hogy mit is kerestem. Aztán rájöttem, hogy nem is keresek semmit, és
semmit sem találhatok. Azt, hogy nincs más, csak ez az üres, baljós erdő, és nem rejt számomra semmit... semmit az égvilágon...
Ilyenkor szokott általában a sikoltozás elkezdődni.Nem figyeltem hogy hol vezettem - Csak jártam az üres, nedves mellékutakat, ahogy elkerültem azokat az utakat, amik hazavittek volna - mert nem volt hova mennem. Azt kívántam bárcsak megint betompulnék, de nem emlékeztem, hogy azelőtt ezt hogy értem el. A rémálom kezdett egyre jobban idegesíteni, és elérte, hogy azokra a dolgokra gondoljak, amik fájdalmat okoztak nekem. Nem akartam emlékezni az erdőre. Még amikor a képektől reszkettem, éreztem, hogy a szemeim megtelnek könnyekkel, és elkezd fájni a mellkasomon tátongó lyuk pereme.
Levettem az egyik kezemet a kormányról, és próbáltam vele a mellkasomat fogni, hogy egy darabban maradjon.
„Olyan lesz, mintha sosem léteztem volna.” A szavak végigsuhantak a fejemben, teljesen eltértek attól a tökéletes tisztaságtól, ahogy a hallucináció alatt hallottam őket. Csak szavak voltak, hangtalanok, mint egy nyomat a papíron. Csak szavak, de a lyukat szélesre feszítették, és beletapostam a fékbe, mert tudtam, hogy nem szabad vezetnem, amíg ez az állapot el nem múlik.Összegörnyedtem, arcomat a kormánynak nyomtam, és próbáltam a tüdőm nélkül lélegezni. Nem tudom ez mennyi ideig tartott.
Talán egy nap, évek múlva - ha már a fájdalom annyira enyhül, hogy már talán el tudjam viselni - vissza tudok majd emlékezni arra a néhány rövid hónapra, amik az életemben a legjobbak voltak. és ha lehetséges az hogy a fájdalom annyira enyhüljön, hogy ezt megtehessem, biztos voltam benne, hogy
annyira hálás leszek azért, mint amennyire hálás voltam azokért, amiket adott nekem. Többet, mint amennyit kértem, többet, mint amennyit érdemeltem. Talán egy nap majd így fogom látni. De mi van akkor, ha ez a lyuk sosem lesz jobban? Ha a szélei sosem gyógyulnak be? Ha a sérülés végleges és
visszafordíthatatlan? Szorosan összeszorítottam magamat. Mintha sosem létezett volna, gondoltam kétségbeesetten. Micsoda hülye és lehetetlen ígéret? Ellophatja a képeimet és visszakaphatja az ajándékait, de ez nem csinálna vissza mindent olyanra, mint amilyen azelőtt volt, hogy megismertem.
A fizikai jelek voltak a legjelentéktelenebb részei az összefüggésnek. Megváltoztam, belülről már teljesen felismerhetetlen lettem. Még kívülről is máshogy néztem ki, az arcom beesett, és teljesen fehér, a lila karikákat kivéve amiket a rémálmok hagytak a szemem alatt. A szemeim sötétek voltak a sápadt bőrömhöz képest - ha szép lennék és távolról látnám magamat - elmehetnék vámpírnak is. De nem voltam szép, és valószínűleg inkább egy zombihoz álltam közelebb. Mintha sosem létezett volna?
Ez őrültség. Ez egy olyan ígéret volt, amit sosem tudott volna betartani, egy ígéret, ami abban a pillanatban megtört, ahogy kimondták. A fejemet a kormánynak ütögettem, hogy eltereljem magam az élesebb fájdalomtól. Butának éreztem magam, amiért aggódtam azért, hogy megpróbáljam betartani az ígéretemet. Hol van értelme annak, hogy egy olyan ígérethez ragaszkodunk, amit a másik fél már meg is szegett? Kit érdekelt, ha vakmerő voltam és ostoba? Nem volt okom hogy elkerüljem a vakmerőséget, és arra sem hogy ne legyek ostoba.
Szárazon nevettem magamnak, még mindig levegőért kapkodva. Vakmerő a döntésekben - na ez egy reménytelen dolog volt...A sötét humor elterelte a figyelmemet a fájdalomról. Már könnyebben lélegeztem, és már hátra tudtam dőlni a székben. Annak ellenére, hogy hideg volt, a homlokom tele
volt izzadtságcseppekkel. Próbáltam a reménytelen javaslatomra koncentrálni, hogy megóvjam magam a kínzó emlékektől. Vakmerőnek lenni a döntéseknél sok kreativitást igényel - talán többet, mint ami
nekem van. de azt kívántam, hogy bárcsak lenne valamilyen mód. talán jobban érezném magam, ha nem próbálnék egy megtört megállapodásba kapaszkodni minden erőmből. Ha legalább én is egy esküszegő lennék. De hogy is csalhatnék az én oldalamról, ebben a kis békés kisvárosban? Persze ezek a döntések nem voltak állandóan ártalmatlanok, de most ez volt aminek mindig is látszani akartam.
Tompa volt és biztonságos.Egy hosszú pillanatig kibámultam a szélvédőn, a gondolataim lassan
mozogtak - nem tudtam elérni hogy a gondolataim akármerre is haladjanak. Kikapcsoltam a motort, ami már elég szánalomra méltó hangot adott ki a miatt, hogy milyen sokáig ment üresben. és kiléptem az esőbe. A hideg eső átfolyt a hajamon és végigfolyt az arcomon, mintha könnyek lennének. Segített egy kicsit a fejemet kitisztítani. A szemembe ment víztől pislogni kezdtem, üres tekintettel bámulva az
utat.Egy perc bámulás után észrevettem hol is vagyok. A Russel avenue északi részén az utca közepén.
Pont Cheney háza előtt álltam - a kocsim elzárta a kocsifelhajtót - és az út túloldalán élt Markses.
Tudtam, hogy el kéne mozdítanom a kocsimat, és haza kellene mennem hiba volt idáig zavartan, és
legyengülten jönni, az elágazások és a döntések baljós útján. Egyébként is valaki még észrevehet, és szólhat rólam Charlie-nak. Ahogy mély lélegzetet vettem hogy elinduljak, egy felirat Markses udvarában megragadta a figyelmemet - csupán egy nagy darabkartonpapírvolt, a postaláda rúdjának
nekitámasztva, rajta egy nagy fekete betűs felirat.
Néha a sors közbeszól.
Egybeesés? Vagy ennek így kellett lennie? Nem tudtam, de butaságnak tűnt arra gondolni, hogy az
ütött-kopott motorok rozsdásodnak Markses-ék udvarában egy kézzel írt "ELADÓ" táblával valami
magasabb célt szolgálnak, azzal hogy ott vannak, ahol lenniük kell.
Lehet hogy mégsem volt sors? Talán rengeteg mód van arra hogy vakmerő legyek, és csak most
kezdtem el figyelni rájuk. Vakmerő és ostoba. Ezek voltak Charlie két kedvenc szavai a motorokra.
Charlienak nem sok akció volt a munkájában, legalábbis a nagyobb városban élő kollégáihoz képest,
de azért őt is kihívták balesetekhez. A hosszú, nedves földutak kanyarogtak az erdőben tele nem
belátható kanyarokkal, az ilyen akciókból mindig volt. De még ha egy hatalmas faszállító jármű
sodródott ki a kanyarokban, a sofőrök általában saját lábukon távoztak. A kivételt a motorosok
jelentették, és Charlie rengetek áldozatot látott, legtöbbször gyerekeket, akik megcsúsztak az
autópályán. Meg akarta velem ígértetni hogy mielőtt betöltöm a tizet nem ülök senki mellé motorra.
Még abban a korban sem kellett kétszer sem meggondolnom hogy megígérem-e. Ki akarna itt
motorozni? Ez olyan mintha egy hatvan mérföldes sebességgel fürödne valaki.Olyan sok ígéret, amit
betartottam.Ekkor összeállt a kép. Ostoba és vakmerő akartam lenni, és ígéreteket szegni. Miért állnék
meg egynél?Eddig gondoltam csak végig. Odamentem Marksesék ajtajához, és becsengettem.
az egyik Markses fiú nyitott ajtót, a fiatalabb, aki az elsőbe jár. Nem emlékeztem a nevére.
Neki nem okozott gondot emlékezni az én nevemre
- Bella Swan? - kérdezte meglepetten.
- Mennyit kérsz a motorért? - kérdeztem lihegve hüvelykujjammal a motorok felé mutatva a vállam fölött.
- Komolyan beszélsz? - kérdezte
- Persze.
- Nem működnek.
Türelmetlenül sóhajtottam - Ezt már tudtam a feliratról. - Mennyibe kerül?
- Ha annyira kell, csak vigyél el egyet. Anyu elérte hogy apu levigye az úthoz szóval majd szemétként össze lesz szedve.
Rábámultam a motorokra még egyszer és láttam azt hogy egy csomó szeméten és letört ágakon feküdt.
- Biztos vagy benne?
- Persze, meg akarod őt is kérdezni?
Jobb lett volna nem belekeverni felnőtteket, akik szólhatnának Charlienak.
- Nem, hiszek neked.
- Akarod hogy segítsek? - ajánlotta fel. - Nem könnyűek!
- Oké, kösz, habár csak egy kell.
- Ha akarod viheted mindkettőt - mondta a fiú - talán össze tudsz szedni néhány alkatrészt.
Követett engem az esőben, és segített mindkét nehéz motort feltenni a kocsim platójára. Valószínűleg örült hogy megszabadulhatott tőlük, mert nem panaszkodott.
- Mit fogsz velük csinálni? - kérdezte - évek óta nem működnek.
- Valahogy kitaláltam. - mondtam és megvontam a vállam. A hirtelen elgondolásból meghozott döntéshez még nem volt tervem - talán elviszem őket Dowlinghoz.
A fiú felhorkant.
- Dowling többet számol fel érte hogy megjavítsa mint amennyit megér.
Nem vitatkoztam ezzel. John Dowling arról volt ismert, hogy drágán dolgozott, senki sem ment hozzá, csak ha vészhelyzet volt. Legtöbb ember
inkább elkocsikázott Port Angelesig ha bírta az autója. Nekem eddig szerencsém volt - aggódtam mikor Charlie nekem ajándékozta ezt az ősrégi terepjárót, mert féltem hogy nem fogja sokáig bírni. De soha nem volt vele semmi gondom, azon kívül hogy a motor nagyon zajos volt, és hogy a maximum sebessége az 55 mérföld per óra volt. Jacob Black nagyon jó állapotban őrizte meg, mikor az apjához, Billyhez tartozott...Az ötlet úgy csapott belém mint egy villám - nem is ok nélkül, mivel vihar volt -
"tudod mit? Semmi gond! Tudok valakit, aki kocsikat épít.""Oh, az jó”, sóhajtott megkönnyebbülten.
Integett miközben elindultam, még mindig mosolygott. Barátságos kölyök. Már gyorsan és céltudatosan vezettem, sietve haza akartam érni, mielőtt lenne rá egy kis esély, hogy Charlie megjelenik, még akkor is hogy ha nagyon valószínűtlen hogy korán hazaesik. Gyorsan végigrohantam
a háton, a telefonhoz, a kulcsok még mindig a kezemben.
- Swan főnököt kérem - mondtam mikor a helyettes jelentkezett - Bella vagyok.
- Oh, szia Bella - mondta Steve, a helyettes kedvesen - Szólok neki!
- Mi az Bella? - kérdezte Charlie ahogy felvette a kagylót
- Nem hívhatlak a munkahelyeden anélkül hogy vészhelyzet lenne?
Egy pillanatra csendben volt - Még sosem tetted. Vészhelyzet van?
- Nem, csak tudni akartam hogy merre kell menni Blackékhez - nem vagyok benne biztos hogy jól emlékszem az útra. Meg akarom látogatni Jacobot. Hónapok óta nem láttam. - Amikor Charlie megint megszólalt, a hangja sokkal vidámabb volt.
- Ez remek ötlet Bells. Van nálad egy toll?
Az útvonal amit mondott nagyon egyszerű volt. Megígértem hogy ebédre visszaértek, annak ellenére hogy mondta nekem hogy nem kell sietnem. La Pushnál akart velem találkozni és azt én nem akartam.Tehát egy határidővel a nyakamban vezettem ki a városból gyorsan át a vihar sötétítette utcákon, ki a városból, reménykedve hogy Jacobot egyedül találom. Billy valószínűleg megmondana ha megtudná mire készülök. Amíg vezettem, aggódtam kicsit, hogy mit fog szólni Billy ha meglát. Túlságosan örülni fog.
Billy szerint minden sokkal jobban alakult mint ahogy remélni merte. Az öröme és megkönnyebbülése emlékeztetne engem arra amire ha emlékeztetnek, azt nem bírom ki. Ma még egyszer ne... könyörögtem csendben. Blackék háza ismerős volt. Egy kis faházikó keskeny ablakokkal, a tompa vörös festék egy apró istállóhoz tette hasonlóvá. Jacob feje kikukucskált az ablakon, mielőtt kiszállhattam volna a kocsiból. Semmi kétség hogy a kocsi ismerős zaja hívta fel a figyelmüket az
érkezésemre. Jacob örült mikor Charlie megvette Billytől a kocsit, megkímélve Jacobot hogy ő vezesse mikor elég idős lesz hozzá. Szerettem nagyon a kocsimat, de Jacob a lassúságot hátránynak vette. A háznál félúton találkoztunk össze.
"Bella!" Izgatott vigyor ült ki az arcára, a világos fogai kontrasztban voltak a bőre színével. Még sosem láttam őt kiengedett hajjal azelőtt. Mintha két fekete szaténfüggöny lenne az arca két oldalán.
Jacob szépen kifejlődött az utóbbi nyolc hónapban. Átesett azon a ponton, amikor a zsenge gyerekizmokból kemény serdülő izmok lesznek. Az erek kiemelkednek a vöröses-barnás bőréből a kezén. Az arca még mindig kedves volt ahogy emlékeztem, habár kicsit megkeményedett. az
arccsontjai kicsit élesebbek lettek, az álla pedig szögletesebb lett, a gyermek állának kereksége teljesen eltűnt.
"Szia Jacob" egy ismeretlen lelkesedést éreztem a mosolyában. rájöttem hogy örültem hogy látom. Ez meglepett. Visszamosolyogtam, és valami csendben a helyére kattant, mint két megfelelő puzzle darab.
El is felejtettem hogy mennyire kedveltem Jacob Black-et.Megállt tőlem néhány lábnyira, meglepetten néztem fel rá, előrehajtottam a fejemet annak ellenére hogy az eső az arcomra csepegett.
- Megint nőttél! - Mondtam elcsodálkozva. Nevetett, a mosolya hihetetlen szélesre nyílt. - 6 láb 5 inch - állapította meg elégedetten. A hangja mélyebb volt, de még mindig benne volt az a hanglejtés, amire emlékeztem.
- Ez sosem fog megállni? - Ráztam meg a fejem hitetlenkedve - Hatalmas vagy!
- De még mindig egy piszkafa - grimaszolt - gyere be, még megázol.
Ahogy előre ment, összefogta a haját nagy kezeibe, előhúzott egy hajgumit a farzsebéből és
összekötötte vele a haját.
„Hé, apu” mondta ahogy lehajolt egy kicsit hogy beférjen a bejárati ajtón „nézd ki ugrott be!”
Billy a kicsi négyzet alapú szobában volt, egy könyvvel a kezében. Az ölébe tette a könyvet, majd
közelebb jött hozzám a tolókocsijával mikor meglátott.
„Nézzenek oda! Jó látni téged Bella!”
Kezet fogtunk. Az én kezem elveszett a széles tenyerében.
- Mi hozott ide? Minden rendben van Charlieval?
- Persze, teljesen. Csak meg akartam látogatni Jacobot - ősidők óta nem láttam.
Jacob szemei felcsillantak ezekre a szavakra. Olyan szélesen mosolygott, hogy nekem belefájdult az arcom ha ránéztem.
- Maradsz ebédre? - Billy is örült nekem.
- Nem, nekem is kell valami ételt adnom Charlienak tudod.
- Idehívom most - Ajánlotta fel Billy -mindig szívesen látjuk.
Nevetéssel próbáltam elrejteni hogy mennyire kényelmetlenül érzem ez miatt magamat. - Ne aggódj, fogtok még látni engem. Megigérem hogy leszek még annyit itt hogy már elegetek lesz belőlem.
Elvégre ha Jacob meg tudja szerelni a motort, valakitől meg is kell tanulnom hogy hogy kell használni.
Billy csak ennyit szólt - oké, akkor legközelebb.
- Tehát Bella, mit akarsz csinálni? - kérdezte Jacob. - Mindegy. Mit csináltál mielőtt idejöttem?
Furamód otthonosan éreztem magamat itt. Ismerős volt, de csak távolról. Nem volt semmi ami emlékeztetett volna a fájdalmas közelmúltra.
Jacob habozott - Éppen a kocsimon akartam dolgozni, de ha akarod csinálhatunk mást...
- Nem, az tökéletes! - Szakítottam félbe - Szeretném látni a kocsidat.
- Oké - mondta nem túl meggyőzve - Ott van hátul a garázsban.
Ez még jobb, gondoltam. Integettem Billynek - Viszlát később!
A házat a garázstól sűrű fák és bozótok választották el. A garázs nem volt más mint néhány volt fészer amiknek az elválasztófalait kiverték.
Ez alatt a menedék alatt rejtőzött a kocsi. A jelet felismertem az elején.
„Milyen Vokswagen ez?” kérdeztem
„Ez egy régi Rabbit—1986, egy klasszikus”
„És hogy halad?”
„Majdnem kész” mondta vidáman. És aztán a hangja mélyebb lett „Apu betartotta az ígéretét múlt
tavasszal”
„aha” mondtam.
Úgy tűnik megértette a tartózkodásomat ettől a témáról. Próbáltam nem visszaemlékezni a legutóbbi
májusi szalagavatóra. Jacobot megvesztegette az apja egy kis pénzzel és kocsialkatrészekkel hogy
elhozzon nekem egy üzenetet. Billy azt akarta hogy maradjak távol attól az embertől aki a
legfontosabb volt nekem. A végén kiderült hogy a fáradozásai feleslegesek voltak. Most túlságosan biztonságban voltam.De pont azon gondolkodtam hogy hogy tudnám ezt megváltoztatni.
- Jacob, mennyit tudsz a motorokról? - kérdeztem. Vállat vont.
- Valamennyit. A barátomnak Embrynek van egy krosszmotorja. Néha közösen dolgozunk rajta. Miért?
- Hát... - összeszorítottam az ajkaimat, ahogy arra gondoltam, hogy nem biztos hogy nem fog senkinek sem beszélni róla, de már nem volt sok választásom... - nemrég kaptam két motorbiciklit, és nem éppen a legjobb állapotban vannak. Gondoltam te talán meg tudod őket szerelni.
- Király! -Látszott rajta hogy örül a kihívásnak. Az arca sugárzott.
- Megpróbálom.
Feltartottam egy ujjamat figyelmeztetésképpen „még egy dolog” magyaráztam „Charlie nem engedné sosem hogy motorozzak. Őszintén szólva agyvérzést kapna ha megtudná ezt. Szóval nem beszélhetsz erről Billynek.”
- Oké, oké - Mosolygott Jacob - Megértettem.
- Ki is fizetlek - folytattam. Ez megsértette - Nem. Segíteni akarok. Nem fizethetsz.
- Hát... akkor mit szólnál egy cseréhez? - Ezt abban a pillanatban találtam ki, de elfogadhatónak tűnt.
- Nekem csak egy motor kell – és kellene egy-két lecke is. Mit szólsz ehhez? Neked adom a második motort, és aztán megtaníthatsz engem motorozni.
- Szuper! - mondta vigyorogva.
„Várj egy picit – már nem vagy kiskorú ugye? Mikor van a szülinapod?”
- Lemaradtál róla - csúfolódott, összeszűkített szemmel. - Tizenhat vagyok.
- Nem mintha a korod azelőtt megállt volna. - motyogtam - Bocs a szülinap miatt.
- Semmi gond. Én is lemaradtam a tiedéről. Mennyi is vagy? Negyven?
Szipogtam – Majdnem.
- Majd csinálni kell egy bulit, hogy behozzuk.
- Olyan mintha egy randi lenne.
A szemei felcsillantak erre a szóra.Le kellet kicsit törnöm a lelkesedését mielőtt félreért – csak régen éreztem magam ilyen felszabadultan és boldognak. Az hogy milyen ritkán éreztem ezt nehézzé tette
ennek az érzésnek a kezelését.
- Talán ha befejeztük a motorokat – lehetne ez az ajándékunk magunknak.- tettem hozzá
- Rendben. Mikor hozod őket? Beleharaptam az ajkamba, elszégyelltem magamat. - Itt vannak a
kocsim platóján.- ismertem be.
- Nagyszerű. - Úgy tűnik tényleg annak találta.
- Meglátja Billy ha idehozzuk?
Rám kacsintott - Majd sunnyogunk.
Keletről közelítettünk, fától fáig haladva, ha az ablak látóterébe értünk, mintha csak mászkálnánk.
Jacob simán kiszedte a motorokat, egyenként a bozótosba vezetve őket, ahol rejtőztem. Olyan könnyűnek tűnt neki – emlékszem hogy a sokkal nehezebbek voltak azelőtt.
- Nem is annyira rosszak ezek. - Jacob megállapította miközben a fák menedékében toltuk a motorokat. - Ez például elég sokat is érhet ha végeztem vele - ez egy régi Harley Sprint.
- Akkor az a tiéd.
- Biztos vagy benne?
- Teljesen.
- Bár ezekre majd kell egy kis pénzt is áldozni - mondta, végigsimítva a fekete fémet. - Először is
alkatrészekre kell kicsit összeszednünk.
- Nem mi. - elleneztem - Ha ingyen csinálod, akkor én fizetek az alkatrészekért.
- Nem tudom… - motyogott
- Van egy kis pénzem félretéve. A fősulira tudod. Nem volt elég hogy akárhova menjek, és egyébként sem akartam Forksot itt hagyni. Mi változna, ha elszednék egy kicsit belőle?
Jacob csak bólintott. Neki ez teljesen megfelelt. Ahogy visszaosontunk az összedobott garázsba, örültem a szerencsémnek. Csak egy tizenéves fiú egyezne ebbe bele. Becsapni a szüleinket azzal hogy veszélyes járműveket szerelünk abból a pénzből amit főiskolára tettem félre. Jacobnak semmi baja nem volt ezzel. Az Istenek ajándéka volt.