4. ÉBREDÉS

Az idő múlik. Még ha lehetetlennek tűnik is. Még ha a másodpercmutató minden egyes kattanása fájdalommal teli, akárcsak a seb alatt lüktető vér. Egyenetlenül telik el, furán tántorogva és vontatott nyugalommal, de múlik. Még számomra is.Charlie az asztalra ejtette öklét.
- Ennyi volt Bella! Hazaküldelek!
Felnéztem müzlimből, melyet inkább csak bámultam, mint ettem, és sokkolva bámultam Charliera.
Való igaz, nem figyeltem oda a beszélgetésre -még az sem tűnt fel, hogy beszélgetünk - így nem voltam biztos benne mit is ért ez alatt.
- Itthon vagyok - motyogtam zavartan.
- Reneehez küldelek, Jacksonvillebe - magyarázta. Charlie bosszúsan figyelte amint felfogom szavai értelmét.
- Mit tettem? - Úgy éreztem arcom összegyűrődik. Annyira igazságtalan volt. Viselkedésem messze nem érdemelt szemrehányást az elmúlt 4 hónapban. Az első hetet követően - melyet egyikünk sem hozott fel soha - nem hagytam ki egyetlen tanítási- vagy munkanapot sem.
Osztályzataim kitűnőek voltak. Mindig időben otthon voltam - soha nem mentem sehova így nem is maradhattam ki otthonról. Csak nagyon ritkán gyengültem el. Charlie haragosan vonta össze szemöldökét.
- Nem tettél semmit. Ez a probléma. Soha nem csinálsz semmit.
- Azt akarod, hogy bajba kerüljek? - ámultam el, szemöldökeim zavartan
találkoztak középen. Sikerült végre odafigyelnem. Nem volt könnyű. Az utóbbi időben hozzászoktam, hogy kizárjam a külvilágot, füleim mintha bezárultak volna.
- Még az is jobb lenne, mint ez a ... ez az állandó búslakodás.
Ez fájt egy picit. Nagyon óvatos voltam, kerültem a gyász minden formáját,
a búskomorságot is beleértve.
- Nem is búslakodom!
- Rossz szóhasználat volt. - ismerte be kelletlenül.
- Még a búslakodás is jobb lenne - akkor legalább csinálnál valamit! Egyszerűen...élettelen vagy Bella! Azt hiszem ez az a szó amit kerestem.
Ez telitalálat volt. Sóhajtva próbáltam egy kis életet vinni válaszomba.
- Sajnálom apa - bocsánatkérésem kissé laposnak hangzott, még számomra is.
Azt hittem sikerült becsapnom. Megkímélni Charliet ettől az egész szenvedéstől, ez volt erőfeszítéseim lényege. Mennyire lehangoló, hogy ennyi fáradozás hiábavaló volt.
- Nem akarom, hogy bocsánatot kérj.
- Akkor mondd el mit akarsz, mit tegyek?! -Sóhajtottam.
- Bella - habozott, alaposan mérlegelte, milyen lesz a reakcióm arra amit mondani készül.
- Édesem, nem te vagy az első aki keresztül megy ezen, ugye tudod?
- Tisztában vagyok vele - az ezzel járó fintorom esetlen volt és észrevehetetlen.
- Nézd drágám. Úgy érzem, hogy ... hogy segítségre van szükséged.
- Segítségre?
Újra a szavakat kereste.
- Amikor édesanyád elhagyott - kezdte borúsan - és téged is magával vitt... - mély lélegzetet vett - Nos, azok igazán rossz idők voltak.
- Tudom apa.
- De képes voltam kezelni - bökte ki. - Édesem, te nem tudod ezt kezelni. Vártam és reménykedtem, hogy jobb lesz majd.
Áthatóan nézett, én pedig gyorsan lehajtottam a fejem.
- Azt hiszem mindketten tudjuk, hogy nem lesz jobb.
- Jól vagyok.
Figyelmen kívül hagyta amit mondtam.
- Esetleg, nos, talán ha beszélnél erről valakivel. Egy szakemberrel.
- Dilidokihoz akarsz küldeni? - hangom élesen csengett, miután felfogtam hova akar kilyukadni.
- Talán az segítene.
- Talán nem segítene fikarcnyit sem!
Nem sokat tudtam a pszichoanalízisről, de biztos voltam benne, hogy nem működik a dolog, hacsak a páciens nem teljesen őszinte. Persze el mondhatnám az igazat - már ha hátralévő életem egy gumiszobában kívánnám tölteni. Csökönyös viselkedésem hatására újabb támadásba kezdett.
- Ez már meghaladja képességeim Bella. Talán az anyád...
- Nézd - mondtam színtelen hangon - elmegyek valahova ma este, ha ezt akarod.
Elhívom Jessicát vagy Angelát.
- Nem ez az amit akarok - ellenkezett frusztráltan - Nem hiszem, hogy képes lennék végignézni, hogy még ennél is keményebben próbálkozol. Még sosem láttam senkit, aki ennyire keményen próbálkozna. Fáj, hogy ezt kell látnom.
Keménynek mutattam magam, az asztalt néztem.
- Nem értelek apa. Először azért vagy mérges, mert nem csinálok semmit,
aztán meg nem akarod, hogy kiruccanjak.
- Azt szeretném hogy boldog légy - nem, még annyit sem kérek. Azt kívánom bárcsak ne lennél ennyire nyomorult. Szerintem jobb esélyeid lennének Forkson kívül.
Felpattanó szemeimbe hosszú idő óta először költözött egy szikrányi érzelem.
- Nem megyek - közöltem.
- Miért nem?
- Ez az utolsó évem az iskolában, csak megnehezítené a dolgokat.
- Jó tanuló vagy, majd megbirkózol vele.
- Nem akarok anya és Phil nyakán lógni.
- Anyád magánkívül lenne az örömtől ha hazamennél.
- Florida túl meleg!
Öklei újra az asztalra tette.
- Minketten tudjuk mi folyik itt valójában Bella, és ez nem tesz jót neked.
Mély lélegzetet vett.
- Már hónapok teltek el. Se telefon, se levél, semmilyen életjel. Nem várhatsz rá örökké. - Rábámultam.
A forróság kissé, de csak éppenhogy elérte arcomat. Már hosszú idő telt el azóta, hogy bármiféle érzelemtől pirultam el. Ez a téma tiltó listára került, erre ő kínosan ügyelt is.
- Nem várok semmire. Nem számítok semmire. - mondtam vontatottan.
- Bella... - Kezdte Charlie tompán.
- Mennem kell az iskolába - vágtam közbe, majd felálltam és felkaptam érintetlen reggelim.
Tányérom a mosogatóba tettem, de nem mostam el. Nem lettem volna képes még egy beszélgetést elviselni.
- Elhívom Jessicát - kiáltottam hátra vállam fölött mialatt felvettem a hátizsákom, de nem néztem rá.
- Lehet, hogy nem érek haza vacsorára. Port Angelesbe megyünk és megnézünk egy filmet.
Az ajtón kívül voltam, még mielőtt válaszolhatott volna. Charlietól való menekülésemnek köszönhetően elsőként értem a parkolóba. Ennek az volt a jó oldala, hogy igazán jó parkolóhelyre tettem szert. A rossz oldala pedig az volt, hogy most szabadidővel rendelkeztem, azt pedig megszállottan kerültem, bármi áron.Gyorsan, mielőtt elgondolkodhattam volna Charlie vádaskodásain, kikaptam a számtan könyvemet. Kinyitottam annál a fejezetnél, amelyet aznap veszünk majd, és próbáltam megérteni.
Matekot olvasni még annál is rosszabb volt, mint hallgatni, de már kezdtem jobb lenni. Az utóbbi pár hónapban tízszer több időt töltöttem számtan tanulással, mint valaha. Ennek eredményeképpen képes voltam osztályzatom ötös szinten tartani. Mr Warner úgy gondolta fejlődésem egyértelműen kiváló tanítási módszerének eredménye. És ha ez őt boldoggá tette, én nem kívántam összetörni ábrándjait. Kényszerítettem magam hogy kitartsak addig, amíg meg nem telik a parkoló, aminek az lett a vége, hogy igyekeznem kellet irodalomra. Az Állatfarmot vettük, egy könnyedebb tananyagot. Nem bántam, hogy kommunizmust veszünk, kifejezett felüdülés volt ahhoz a romantika dömpinghez képest, melyet a tanterv nagy része magába foglalt. Elfoglaltam a helyem hálát adva Mr Berty figyelemelterelő előadásáért. Az idő könnyedén telt amíg iskolában voltam. A csengő mindig olyan hamar szólalt meg. Nekikezdtem visszapakolni a táskám.
- Bella?
Felismertem Mike hangját, és tudtam, hogy mik lesznek következő szavai még mielőtt kimondta volna őket.
- Dolgozol holnap?
Felnéztem. Aggódó arckifejezéssel dőlt neki a folyosó falának.Minden pénteken ugyanazt a kérdést
tette fel. Mit sem számított, hogy soha nem vettem ki szabadnapot, még betegség miatt sem. Nos
egyetlen kivétellel, hónapokkal ezelőtt.De nem volt rá oka, hogy ilyen nyugtalanul nézzen rám. Minta
dolgozó volt.
- Holnap szombat, ugye? - mondtam. Észrevettem mennyire igaza volt Charlienak hangom
élettelenségét illetően.
- Igen. - helyeselt. - Spanyolon találkozunk. Intett mielőtt hátat fordított. Már nem fáradt azzal, hogy
elkísérjen az órákra. Zordan cammogtam el számtanra. Ezen az órán ültem Jessica mellett. Már hetek,
vagy inkább hónapok óta nem is köszönt nekem amikor összefutottunk a folyosón. Tudtam, hogy
sértődöttsége antiszociális viselkedésemnek köszönhető.Nem lesz könnyű újra szóba állni vele - hát
még szívességet kérni tőle. Alaposan számításba vettem lehetőségeim ahogy az időt húzva a terem
előtt tébláboltam. Eszem ágában sem volt szociális tevékenységet közlő beszámoló nélkül Charlie elé
állni.Tudtam, hogy képtelen lennék hazudni, még ha egy Port Angelesbe történő magányos utazás
gondolata - biztosra véve, hogy furgonom sebességmérője a valósat mutatja, arra az esetre ha
ellenőrizne -felettébb csábító is volt. Jessica édesanyja volt a legnagyobb hírharang a városban, és
Charlie
inkább előbb mint utóbb futna össze Mrs Stanleyvel. És ha ez megtörténik tutira szóbahozza neki a
kiruccanást. Füllentés kizárva. Sóhajtva nyitottam ki az ajtót. Mr Varner sötét pillantással üdvözölt,
már elkezdte az órát. A helyemre siettem. Jessica nem nézett fel ahogy mellé ültem. Örültem, hogy 50
perc felkészülési idő jutott nekem. Ez az óra még az irodalomnál is gyorsabban múlt el. Ez kis részben
annak volt köszönhető, hogy reggel jó kislány módjára előtanulmányoztam a furgonban, de túlnyomó részt mégis az nyomott a latba, hogy az idő mindig felgyorsult amikor kellemetlen dolgot kellett elintéznem. Grimaszolva nyugtáztam, hogy Mr Varner öt perccel korábban fejezte be az órát. Úgy
mosolygott, mintha szívességet tett volna.
- Jess? - Orrom ráncosra gyűrődött az alázattól, várva, hogy felém forduljon. Megfordult, hogy szembenézzen velem, szemei hitetlenkedve meredtek rám.
- Hozzám beszélsz, Bella?
- Hát persze - tágultak ki szemeim ártatlanságot sugallva.
- Mi van? Segítség kell számtanban? - hangja keserű volt.
- Nem - ráztam meg a fejem - Igazából azt akartam kérdezni, hogy esetleg ...lenne-e kedved velem moziba menni ma este? Már igazán rám férne egy csajos este.
A szavak kissé suták voltak, akárcsak egy határozatlanul húzott vonal, ő pedig gyanút fogott.
- Miért engem kérsz meg? - kérdezte továbbra is barátságtalanul.
- Te vagy az első aki eszembe jut egy csajos kiruccanásra. - Elmosolyodtam, és reménykedtem, hogy ez zseniálisan sikerült. Ha úgy vesszük ez igaz is volt. Legalábbis ő volt az első aki eszembe jutott, mikor ki akartam térni Charlie elől. Ez ugyanazt jelentette. Kissé megnyugodott.
- Hát, nem is tudom.
- Más dolgod van?
- Nincs... azt hiszem elmehetünk. Mit szeretnél megnézni?
- Nem igazán tudom mit adnak mostanában - bizonytalanodtam el. Ez volt a necces rész. Próbáltam valamit előkaparni agyam mélyéről - nem hallottam-e mostanában, hogy emlegetnek egy filmet? Vagy láttam-e egy filmes posztert?
- Mit szólnál ahhoz, amelyikben az az elnöknő van?
Furán nézett rám. - Bella azt már örökre száműzték a műsorról.
- Ó, van esetleg valami amit szeretnél megnézni?
Jessica pezsgő természete kezdett előtörni, amint hangosan gondolkodott.
- Hát, ott van az az új romatikus vígjáték, amit nagyon dicsérnek. Az nem lenne rossz. És ott van amit apa nemrég látott - a Zsákutcát - ami tetszett neki.
Ráharaptam az ígéretes címre: - És az miről szól?
- Zombikról vagy valami ilyesmi. Azt mondta ez volt a legijesztőbb film amit az utóbbi években látott.
- Ez kitűnően hangzik - Inkább birkózom meg zombikkal mint nézzek romantikát.
- Ok - meglepettnek tűnt a válaszomra. Próbáltam visszaemlékezni, hogy szerettem-e valaha az ijesztő filmeket, de nem voltam biztos benne.
- Szeretnéd, hogy suli után érted menjek? - kérdezte.
- Persze.
Jessica sután mosolygott rám mielőtt elment. Válasz mosolyom elkésett, de gondolom még látta. A nap hátralévő része gyorsan telt el, gondolataim az aznap estére koncentráltak.
Tapasztalatból tudtam, hogy amint Jessica elkezd beszélni, elég lesz tőlem pár alkalmas időben elhangzó motyogó válasz. Csupán minimális közbeszólás lesz szükséges. A vastag homály, amely elborította napjaim néha összezavart. Meglepődtem, amikor a szobámban találtam magam, nem emlékezve az útra a suliból hazafelé, vagy arra hogy kinyitottam volna a bejárati ajtót. De ez nem számított. Az idő elvesztése volt a legjobb amit az élettől kívánhattam. Nem viaskodtam a homállyal, amikor a szekrényembe néztem. Egyes helyeken még intenzívebb volt a zsibbadtság, mint máshol.
Alig érzékeltem mit is nézek, amikor kinyitottam az ajtót, feltárva ezzel azt a baloldali szeméthalmazt, mely a sosem hordott ruháim alatt pihent. Szemeim nem tévedtek a fekete szemeteszsákra, amely legutóbbi születésnapom ajándékait tartalmazta, még csak nem is látták a rádió formáját amely kirajzolódott az anyag oldalán, nem gondoltam azokra a sebekre, melyeket akkor szereztem amikor körmeimmel végre sikerült kifeszítenem a műszerfalból. Felkaptam régi táskámat az akasztóról, amelyet alig használtam, aztán bevágtam az ajtót. Aztán egy dudát hallottam meg. Gyorsan átraktam a pénztárcámat a hátizsákomból a táskába. Rohantam, mintha a száguldás felgyorsítaná az esti eseményeket.
Megnéztem magam az előszoba tükörben mielőtt kinyitottam az ajtót, arcomra óvatosan mosolyt erőltetve, melyet egész este megpróbálok majd ott tartani.
- Kösz, hogy eljössz velem. - mondtam Jessnek amint bemásztam az utasülés ajtaján, hangom tudatosan hálával töltve meg. Már sok idő telt el azóta, hogy igazán végiggondoltam mit is mondjak másoknak, az egyetlen kivétel Charlie volt persze. Jess nehezebb eset volt. Nem voltam biztos benne, mit lenne helyes megjátszani.
- Nincs mit. Szóval, honnan ez a késztetés? - tűnődött Jess míg az utcán hajtott.
- Késztetés? Mire?
- Miért döntöttél hirtelen úgy, hogy ... kiruccansz? - Úgy hangzott mintha, a kérdést félúton megváltoztatta volna. Megvontam a vállam - Szükségem volt egy kis változatosságra.
Aztán felismertem a rádióban játszott számot, és gyorsan az állomás kereső után nyúltam.
- Nem bánod? - kérdeztem
- Nem, csak nyugodtan.
Addig keresgéltem az állomások között, amíg olyat nem találtam, amely ártalmatlannak tűnt.
Figyeltem Jess reakcióját, amíg a zene betöltötte az autót.
Rám sandított. - Mióta hallgatsz te RAP-et?
- Nem tudom - mondtam - egy ideje.
- Szereted? - kérdezte kétkedőn?
- Persze.
Sokkal nehezebb lesz fenntartani a kapcsolatot Jessicával, ha már azon is fáradoznom kell, hogy kikapcsoljam fejemből a zenét. Bólogattam a fejemmel, remélve, hogy eltalálom az ütemet.
- Oké... - bámult ki tágult szemekkel a szélvédőn.
- Szóval mi a helyzet veled és Mike-kal mostanság? - kérdeztem gyorsan.
- Többet látod, mint én.
A kérdés nem tette oly beszédessé, mint reméltem.
- Nehéz munka közben beszélgetni - motyogtam, majd újabb próbát tettem - Randiztál mostanában valakivel?
- Nem igazán. Néha Connerrel megyek el valahova. Erickel is voltam egyszer két héttel ezelőtt.
Körbeforgatta szemeit, úgy éreztem hosszú történet van kialakulóban. Rácsaptam a lehetőségre.
- Eric Yorkie? Ki hívott el kit?
Sóhajtva kelt életre.
- Ő, természtesen. Fogalmam sem volt, hogy mondhatnék kedvesen nemet.
- Hova vitt el? - követelőztem, tudván, hogy közbeavatkozásom kíváncsiságként fogja fel.
- Mesélj róla!
Belekezdett a történetbe, én pedig kényelmesen dőltem hátra az ülésben.
Figyelmesen hallgattam, szimpatizálva dünnyögve és sokkoltan levegő után kapva a megfelelő részeknél. Miután befejezte az Eric-féle történetet, bármiféle rávezetés nélkül kezdett bele a Connerféle összehasonlításba. A film korán kezdődött, így Jessica úgy vélte először nézzük meg a filmet és
csak azután együnk valamit. Boldogan birkóztam meg bármivel, amivel csak akart, hisz teljesült amire vágytam, sikerült lekoptatnom Charliet.
Az előzetesek alatt folyamatosan beszéltettem Jesst, így könnyedén figyelmen kívül hagyhattam őket.
De a film kezdetekor aggódni kezdtem. Egy fiatal pár sétált kéz a kézben a tengerparton, megjátszott
érzelgősséggel ecsetelve kölcsönös vonzalmukat. Ellenálltam a kísértésnek, hogy befogjam a fülem,és
dúdolásba kezdtem. Nem készültem romantikára.
- Azt hittem a zombis filmre jövünk - sziszegtem oda Jessicának.
- Ez a zombis film.
- Akkor miért nem falnak fel senkit? - kérdeztem kétségbeesetten.Kitágult szemekkel nézett rám,
amelyek szinte már figyelmeztetőek voltak.
- Biztos jön majd az a rész is - suttogta.
- Kimegyek popcornért. Kérsz te is?
- Nem, kösz. Valaki pisszegett mögöttünk.
Eltöltöttem egy kis időt a kiszolgáló pultnál míg az órát figyeltem, azt latolgatva vajon mennyi időt
vehet igénybe egy 90 perces film romantikus bevezetése. Úgy döntöttem 10 perc több mint elég,de a
biztonság kedvéért megálltam a bejárati ajtónál. Kétségbeesett sikoltozások hallatszottak a
hangszórókból,így már tudtam elég időt vártam.
- Kihagytál mindent. - Motyogta Jess, amint visszaültem a helyemre. - Már majdnem mindenki zombi.
- Hosszú volt a sor. - Odakínáltam neki a popcornt, amiből vett egy marékkal.
A film hátralévő része hátborzongató zombi támadásokkal és végtelen, a néhány túlélő általi sikoltozásokkal volt tele,akiknek száma aktívan csökkent. Úgy gondoltam ebben semmi sem fog megzavarni.De kényelmetlenül éreztem magam, először nem is tudtam miért.
Egészen a végéig - amikor egy elgyötört zombi csoszogott az utolsó visító túlélő felé - fogalmam sem volt mi a probléma. A kép folyamatosan váltott oda-vissza a rémült hősnő és az üldöző halott,
érzéketlen arca között, miközben csökkent a kettejük közti távolság.
Felismertem mire emlékeztet ez a legjobbanFelálltam.
- Hova mész? Már csak két perc van hátra. - sziszegte Jessica
- Kell valami innivaló. - motyogtam, és a kijárat felé igyekeztem.
Leülltem a mozi előtti padra és nagyon erősen próbáltam nem gondolni az iróniára. Mégis csak
ironikus volt, mindent figyelembe véve zombiként végzem. Erre nem számítottam. Nem mintha nem álmodoztam már volna arról, hogy mítikus szörnnyé váljak -de hát mégsem egy groteszk animált hullává. Megráztam fejem, hogy kiűzzem ezeket a gondolatokat, kissé pánikoltam. Képtelen voltam arra gondolni,amire valaha vágytam.Lehangoló volt arra gondolni, hogy többé már nem vagyok hősnő, hogy a történetem véget ért. Jessica kijött a bejáraton és hezitált, valószínűleg azon mélázott merre is kéne keresnie engem.
Megkönnyebbültnek tűnt, amikor meglátott, de csak egy pillanatra. Aztán már ingerültnek tűnt.
- Túl ijesztő volt a film? - csodálkozott
- Igen - értettem egyet - azt hiszem gyáva vagyok.
- Ez mókás - nézett rosszallóan. - nem gondoltam volna, hogy megijedtél, én végig sikoltoztam, de
téged egyszer sem hallottalak felsikoltani. Így fogalmam sem volt miért jöttél ki. Megvontam a
vállam - Csak megijedtem. Ellazult kissé.
- Ez volt a legijesztőbb film, amit valaha láttam. Lefogadom, hogy éjjel rémálmaink lesznek.
- Semmi kétség - mondtam, próbálva normális hangnemben válaszolva. Rémálmaim elkerülhetetlenek
lesznek, de nem zombikról fognak szólni. Szemei az arcomra villantak majd gyorsan elnézett. Úgy
tűnik, nem voltam sikeres a normális hangnemmel.
- Hol szeretnél enni? - kérdezte Jess
- Nekem mindegy
- Ok
Jess a férfi főszereplőről kezdett beszélni, ahogy sétáltunk. Bólintottam amikor annak fantasztikusságáról beszélt, nem emlékezve egyetlen nem-zombi férfira sem. Nem is figyeltem arra, hova vezet Jessica. Alig érzékeltem hogy besötétedett, és csendesebb lett az utca. Több időbe telt,
mire felfogtam, miért lett nagyobb a csend. Jessica nem beszélt tovább.
Bocsánatkérően néztem rá, remélve, hogy nem bántottam meg az érzéseit. Jessica nem nézett rám.
Merev arckifejezéssel,gyorsan ment előre. Ahogy megfigyeltem őt, szemei gyorsan tekintgettek jobbra majd vissza az útra. Először néztem körbe. Egy keskeny, kivilágítatlan járdaszakaszon voltunk. Az utcára nyíló kis üzletek zártak voltak, kirakataik sötétek.
Félháztömbnyire a fények újra égtek, messzebb pedig már láttam a McDonald's aranyíveit, ahova tartottunk. Az utca túloldalán az egyik üzlet nyitva volt. A kirakat üvegeket belülről fedték be,előttük neon reklámok világítottak különféle söröket hirdetve.
A legnagyobb fényjelzés ragyogó zölden világítva, a bár neve volt - Egy szemű Pete.
Elgondolkodtam azon, hogy vajon bent kalózos-e a díszlet, amit kintről nem láthattunk.
A fém ajtó tárva nyitva állt, hallvány fény volt bent, emberek sokaságának dünnyögése és
jégkockák poharakhoz ütköző hangja hatolt át az utcán. Az ajtó melleti falnak négy férfi
támaszkodott.Visszanéztem Jessicára. Szemeit az úton tartotta, lépteit szaporázta.Nem tűnt ijedtnek -
inkább óvatosnak, próbálva nem magára hívni a figyelmet. Gondolkodás nélkül álltam meg, egy fajta
erős déjr vuval tekintve a négy férfira.Ez egy másik utca volt, egy másik este, de a kép annyira
hasonló volt.Az egyikük ráadásul alacsony és sötéthajú volt. Amikor megálltam és feléjük fordultam,ő
kíváncsian nézett fel rám. Bénultan néztem vissza rá, ahogy a járdán álltam.
- Bella? - suttogta Jess - Mit művelsz?
Bizonytalanul ráztam meg a fejem.
- Azt hiszem ismerem őket... - motyogtam.
Mit műveltem? Olyan gyorsan kellett volna ettől az emléktől menekülnöm ahogy csak
lehetséges,kizárva annak a négy beszélgető férfinak az emlékét, azzal a zsibbadással védelmezve
magam, amely nélkül működésképtelen vagyok. Miért léptem kábultan az útra?
Túlságosan nagy volt az egybeesés, Port Angelesben Jessicával, egy sötét utcán.Szemeim az alacsony
fickón nyugtattam, összevetve azzal az emberrel az emlékeimből aki majd egy éve
fenyegetett meg azon a bizonyos éjszakán. Eltűnődtem lehetséges-e hogy felismerjem azt az embert,ha
valóban ő az. Annak a bizonyos estének, ez a bizonyos része homályos volt.Testem jobban emlékezett
mint az elmém: a lábaimban húzódó feszültség hogy azon morfondírozom,
fussak-e vagy a helyemen maradjak, torkom szárassága ahogy megfelelő kiáltást igyekszem kipréselni
magamból,ujjperceim összehúzódása ahogy ökölbe szorítottam a kezem, a tarkómon végigfutó hideg,
ahogy a sötét hajú férfi cicámnak szólított...Ennek a fenyegetettségnek amit ez a négy férfi sugallt,
egyáltalán nem hasonlított ahhoz az éjszakához.Ismeretlenek voltak, és sötét volt, és többen voltak
mint mi - de semmi más.
Ez azonban elég volt ahhoz, hogy Jessica ijedt hangon szóljon utánam.
- Bella, gyere már!
Nem figyeltem rá, lassan lépkedtem előre egyáltalán nem gondolva arra, hogy meg kéne állnom.Nem
értettem miért, de az a kétes fenyegetés amelyet ezek a férfiak sugároztak,
feléjük vonzott. Értelmetlen késztetés volt, de már oly rég nem éreztem semmilyen késztetést... így engedelmeskedtem. Ismeretlen erő áradt szét ereimben. Ráismertem az adrenalinra - amit szervezetem már régóta nélkülözött -ami dübörögve erősítette pulzosomat és hevesen küzdött az érzéketlenség ellen. Fura érzés volt, minek az adrenalin, amikor nincs bennem félelem? Olyan volt mintha a legutóbbi hasonló alkalom visszhangja lett volna, amikor hasonló helyzetben voltam, egy port angelesi sötét utcán, idegenekkel körülvéve.
Nem láttam a félelem okát. Már semmi olyat sem tudtam elképzelni, amiért érdemes lenne félni, legalábbis nem fizikai értelemben. Ez is az egyik előnye annak, ha mindent elveszítesz.
Már félúton jártam, amikor Jess utánam jött és elkapta a karom.
- Bella! Nem mehetsz egy bárba! - sziszegte.
- Nem megyek be - mondtam szórakozottan, kezét lerázva magamról - Csak meg akarok nézni valamit... - Megőrültél? - suttogta. - Öngyilkos akarsz lenni?
A kérdés felkeltette a figyelmem, szemeimmel rámeredtem.
- Nem, dehogy is. - hangom védekezőnek hatott, de igaz volt. Nem akartam öngyilkos lenni.
Még a kezdetkor sem, amikor a halál megváltás lett volna, még akkor sem gondolkodtam el rajta. Túl sokkal tartoztam Charlienak. Túl sok felelősséget éreztem Renee-ért. Gondolnom kellett rájuk. És ígéretet tettem, hogy semmi meggondolatlanságot vagy hülyeséget nem teszek. Ezeknek az indokoknak hála, még mindig lélegeztem.
Emlékezve arra az ígéretre, belém mart a bűntudat, de amivel most készültem szembenézni nem is igazán számított. Ez nem olyan volt, mintha pengét tennék a csuklómra. Jess szemei kikerekedtek, álla leesett. Kérdése az öngyilkosságról pusztán költői volt, túl későn vettem észre.
- Menj, egyél valamit. - Bátorítottam, a gyors étkezde felé intve. Nem tetszett, ahogy rám nézett. - Egy percen belül csatlakozom én is.
Visszafordultam tőle a férfiak felé, akik most derült kíváncsisággal néztek minket.
- BELLA, EZT MOST AZONNAL HAGYD ABBA!
Az izmaim megmerevedtek, mozdulatlanul álltam. Merthogy most nem Jessica hangja utasított rendre.
Ez egy dühös hang volt, egy ismerős hang, egy gyönyörű hang - haragja ellenére lágy mint a bársony. Az Ő hangja volt - különösen óvatos voltam, hogy ne gondoljak a nevére - és döbbentem vettem észre, hogy ez a hang nem döntött le a lábamról a járdára, hogy összegörnyedve küzdjek meg a veszteséggel. De nem volt fájdalom, egy fikarcnyi sem.
Abban a pillanatban, hogy meghallottam hangját, minden kitisztult. Mintha a fejem hirtelen egy medence sötét vizéből bukkant volna elő. Mindent jobban érzékeltem - a látványt, a hangokat, a hűvös levegő érintését, amely élesen fújta arcom, és eddig észre sem vettem, a szagokat, melyek a nyitott bár ajtón át özönlöttek ki. Sokkolva néztem körül.
- MENJ VISSZA JESSICÁHOZ. - Utasított a kedves hang, továbbra is mérgesen.
- MEGÍGÉRTED - SEMMI HÜLYESÉG!
Egyedül voltam. Jessica pár méterre állt tőlem, ijedt szemekkel bámult rám. A fal mellett álldogáló idegenek értetlenül néztek, azon gondolkodva mit is
csinálhatok, mozdulatlanul állva ott az utca közepén. Megráztam a fejem, próbáltam megérteni.
Tudtam, hogy nincs ott, és mégis annyira közelinek tűnt, először közel amióta... amióta vége lett. A harag a hangjában törődő volt, ugyanaz a düh ami oly ismerős volt - olyan amiről már azt sem tudtam, milyen érzés meghallani.
- TARTSD BE AZ ÍGÉRETED! A hang távolodni látszott, mint mikor egy rádión tekerik a hangerőt.
Kezdtem azt hinni, hogy hallucinálok. Semmi kétség, az ismerős helyzet dejavu érzést váltotta ki belőlem. Gyorsan számba vettem a lehetőségeket. Első lehetőség: megőrültem. Ez a kézenfekvő diagnózis olyanokra, akik hangokat hallanak a fejükben. Valószínű. Második lehetőség: a tudatalattim
megadta nekem azt amire úgy gondolta, hogy vágyom. Egy kívánságteljesítés - pillanatnyi megváltás attól a helytelen fájdalomtól, amelyet az váltott ki, hogy talán nem is érdekli élek-e vagy halok.
Bemutatva azt, hogy mit mondana, ha A) itt lenne és B) ha bármilyen módon is foglalkozna azzal, hogy mi történik velem. Lehetséges. Nem láttam nyomát harmadik lehetőségnek, így reménykedtem, hogy a második az igazi, és ez csupán tudatalattim ámokfutása volt, nem pedig olyan valami amiért közvetlen beutaló járna egy kórházba. Annak ellenére, hogy reakcióm aligha volt normálisnak nevezhető - hálás voltam. Hallani a hangját, olyan valami volt, amitől féltem hogy örökre elveszítem, így aztán elsöprő hála tört rám, hogy tudatalattim jobban kitartott mellette, mint a tudatos részem. De nem volt szabad gondolnom rá. Ezzel kapcsolatban nagyon határozott voltam. Hát persze, hogy meginogtam néha, hisz csupán ember vagyok. De már egyre jobban kezeltem a dolgot, így most már a fájdalom néha napokra is elkerült. Ennek kockázati velejárója a soha nem szűnő zsibbadtság volt. A semmi és a fájdalom közül, én a semmit választottam. Most vártam, hogy feltűnjön a fájdalom. Nem voltam zsibbadt, érzékeim - hosszú hónapok ködössége ellenére - szokatlanul élesek voltak, de a megszokott fájdalom nem tűnt fel. Az egyetlen fájó pont a csalódottság volt, melyet hangja távolodása okozott.
De volt más lehetőségem is.A bölcs dolog részemről az lett volna, ha elfutok ettől a valószínűleg ártalmas - és bizonyosan labilis elmeállapotra utaló - fejleménytől. Hülyeség lenne a hallucináció táplálása. De a hangja halkulóban volt! Egy újabb lépést tettem előre, próbaképpen.
- BELLA, FORDULJ VSSZA! - vicsorogta. Megkönnyebbülten sóhajtottam. A düh volt az, amit hallani akartam - csalfa, koholt bizonyítéka annak, hogy törődik velem, megkérdőjelezhető ajándék
tudatalattimtól. Csupán pár másodpercbe telt míg mindezt kifundáltam. Kis hallgatóságom mindeközben kíváncsian figyelt. Kívülről úgy tűnhetett bizonytalan vagyok abban, hogy oda menjek-e hozzájuk,vagy sem. Hogy is jöhettek volna rá, hogy én akkor éppen a váratlanul rámtörő elmebajnak örvendeztem?
- Hello. - kiáltott oda az egyikük, hangja egyszerre volt önhitt és kissé szarkasztikus.
Világos haja és bőre volt, és olyan emberek magabiztosságával állt ott, akik tudják, hogy nagyon is jól néznek ki. Nem tudtam volna megmondani, hogy ez igaz-e vagy sem. Elfogult voltam. A hang a fejemben éles morgással felelt. Elmosolyodtam, amit a beképzelt fickó bátorításnak vélhetett.
- Segíthetek valamiben? Elveszettnek tűnsz. - Rám vigyorgott és kacsintott.
Óvatosan a járda mellé léptem, ahol a sötétben feketének tűnő víz rohant.
- Nem, nem tévedtem el.
Most, hogy már közelebb voltam hozzájuk, - és szemeim különösképpen képesek voltak fókuszálni - megvizsgáltam az alacsony, sötét hajú férfi arcát. Egyáltalán nem volt ismerős.
Furcsa megkönnyebbült csalódottságot éreztem, mert ez nem az a szörnyű férfi volt, aki bántani próbált majd egy évvel ezelőtt. A hang a fejemben most már csendben volt. Az alacsony férfi érzékelte a tekintetemet magán.
- Meghívhatlak egy italra? - ajánlotta izgatottan, úgy tűnt hízelgő rá nézve, hogy őt választottam ki a megfigyelésre.
- Túl fiatal vagyok - feleltem automatikusan. Összezavarodott, nem tudva most már miért is közelítettem meg őket. Úgy éreztem magyarázkodnom kell.
- A utca túloldaláról, úgy tűnt mintha ismernélek. Sajnálom, az én hibám.
A fenyegetés, ami idehúzott az utca túloldaláról, most eltűnt. Ezek nem azok a veszélyes emberek voltak, akikre emlékeztem.
Valószínűleg jófiúk voltak. Biztonságosak. Innentől már nem is érdekelt.
- Semmi baj. - mondta a magabiztos szőke. - Maradj és lógj velünk.
- Köszönöm, de nem lehet. - Jessica az utca közepén habozott, a szeme tágra nyílt az árulásom miatt.
- Ó, csak egy pár percet.
Megráztam a fejem, és megfordultam, hogy visszamenjek Jessicához.
- Menjünk enni. - javasoltam, alig rápillantva. Bár úgy tűnhetett egy pillanatra, hogy felszabadultam a zombi-hatás alól, ugyanúgy távolinak tűntem. A biztonságos, érzéketlen némaság nem jött vissza többé, és egyre idegesebb lettem minden pillanattal, ahogy vártam, hogy visszatérjen.
- Mégis mit gondoltál? - csapott le Jessica. - Nem ismerted őket, pszichopaták is lehettek volna!
Vállat vontam, azt kívánva, bár annyiban hagyná. - Azt hittem, ismerem az egyiküket.
- Annyira furcsa vagy, Bella Swan. Úgy érzem, nem is tudom, ki vagy.
- Sajnálom. - Nem tudtam, mi mást mondjak erre.Csöndben sétáltunk a McDonald's-hoz. Mérget vettem volna rá, hogy azt kívánta, bár a kocsijával jöttünk volna a mozitól, hogy az autós részt használhassuk, ahelyett, hogy beülnénk. Most ő volt annyira ideges, hogy vége legyen az estének,
mint én, amikor a kezdetét vártam. Próbáltam beszélgetést kezdeményezni egy pár pillanatra, míg ettünk, de Jess nem volt együttműködő. Biztos megbántottam.
Mikor visszaszálltunk a kocsiba, bekapcsolta a rádiót, visszarakta a kedvenc rádióállomására, és olyan hangosra tekerte, hogy lehetetlenné tette a beszélgetést.
Ezúttal nem kellett annyira küszködnöm, hogy kizárjam a zenét. Bár a fejem, most már nem volt üres, nem volt érzéketlen. Mégis túl sok mindenen gondolkoztam, ahhoz, hogy figyeljek a dalszövegre. Vártam, hogy visszatérjen az érzéketlenség. Vagy a fájdalom. Mert a fájdalomnak jönnie kell. Megszegtem a saját szabályaimat. Ahelyett, hogy elhúzódtam volna az emlékektől, feléjük sétáltam és üdvözöltem őket. Hallottam a hangját, olyan tisztán, a fejemben. Ez sokba fog kerülni nekem, ebben biztos voltam. Főleg, ha nem tudom újra lenyugtatni magam, hogy megvédjem magam.
Túlságosan felfigyeltem rá, és ez megrémisztett. De a megkönnyebbülés még mindig a legerősebb érzés volt bennem – megkönnyebbülés a lényem legmélyebb részéből. Ahogy próbáltam, nem gondolni rá, mégsem próbáltam felejteni. Aggódtam - késő éjszakánként, hogy a kimerült alvás majd áttöri a védekezéseimet - hogy minden eltűnik majd. Hogy a fejem csak egy szita, és egy nap majd nem fogok emlékezni a szemeinek pontos színére sem, a hűvös bőrének érzésére, a hangjának mintájára. Nem gondolhattam rájuk, de emlékeznem kellett rájuk. Mert volt valami, amiben hinnem kellett, hogy képes legyek élni; tudnom kellett, hogy létezett. Ennyi volt minden. Minden mást el tudtam volna viselni. Amíg csak létezett. Ezért voltam még mindig rab Forksban, jobban, mint azelőtt bármikor, ezért harcoltam Charlie ellen, mikor változást javasolt. Bár őszintén; nem számított, hisz egyikük sem fog soha többé visszajönni ide.
De ha mégis elmennék Jacksonville-be, vagy akárhová, ahol világos van és ismeretlen, hogyan lehetnék biztos benne, hogy ő valódi volt? Egy helyen, ahol soha nem tudnám elképzelni, a meggyőződésem talán eltűnhet... és azt nem élném túl. Megakadályozott emlékezni, megijesztett
elfelejteni, ez egy nehezen járható út volt. Meglepődtem, mikor Jessica megállt a kocsival a házunk előtt. Az út nem volt hosszú, de rövidnek tűnt, nem gondoltam volna, hogy Jessica ennyi ideig képes nem beszélni.
- Köszönöm, hogy eljössz velem, Jess – mondtam, ahogy kinyitottam az ajtót. - Ez… nagyon vicces volt. – reméltem, hogy a „vicces” a megfelelő szó volt.
- Igen - morogta.
- Én sajnálom… ami a mozi után volt.
- Tök mindegy, Bella - Inkább kinézett az ablakon, mint, hogy rám nézzen. Úgy tűnik mérgesebb volt, mint azt kimutatta.
- Hétfőn találkozunk?
- Ja. Szia!
Feladtam és becsuktam az ajtót. Ő elhajtott, még mindig úgy, hogy nem nézett rám. Már elfelejtettem, mire beértem. Charlie az előszoba közepén várt engem, a karjai össze voltak fonva a mellkasa előtt, kezei ökölbe voltak szorítva. - Szia Apa - mondtam szórakozottan, miközben megkerültem Charlie-t, hogy felmenjek a lépcsőn. Túl sokat gondolkoztam Rajta, és fent akartam lenni az emeleten, mielőtt elkapott volna.
- Hol voltál? - követelte Charlie. Meglepetten néztem apára. - Elmentem Port Angelesben megnézni egy filmet Jess-szel. Ahogy azt elmondtam neked reggel.
- Pff - morogta.
- Oké?
Az arcomat tanulmányozta, szemei kitágultak, mintha észrevett volna valami nem várt dolgot.
- Igen, rendben van. Jól szórakoztál?
- Persze - mondtam. - Megnéztük, ahogy a zombik megeszik az embereket. Jó volt.
Szemei összeszűkültek.
- Jó éjt, Apa!
Elengedett. Felsiettem a szobámba. Pár perccel később az ágyamon feküdtem, lemondva arról, hogy a fájdalom véglegesen eltűnjön. Bénító érzés volt; az érzés, hogy egy hatalmas lyukat vágtak ki belőlem a mellkasomon keresztül, hogy kivegyék a legfontosabb szerveimet, és beteg vágások maradjanak a széle körül, amik tovább dobognak és véreznek, az idő haladásának ellenére. Igazából tudtam, hogy a tüdőmnek még mindig épnek kell lennie, mégis ziháltam, mert a fejem forgott, mint ha a próbálkozásaim nem segítenének semmit. A szívemnek is dobognia kellett, de nem hallottam a pulzust a fülemben, a kezeim kéknek tűntek a hidegtől. Befelé dőltem, tartottam a bordáim, hogy egyben tartsam magamat. Küzdöttem a zsibbadtságért, a tagadásért, de az elkerült engem. És mégis, úgy éreztem, hogy túlélhetem. Óvatos voltam, éreztem a fájdalmat - a fájó veszteséget, ami a mellkasomból sugárzott, miközben a seb roncshullámai végigszaladtak a végtagjaimon és a fejemen keresztül - de ez kezelhető volt. Át tudnám vészelni. Nem tűnt úgy, hogy a fájdalom elmúlna az idővel, inkább én tettem nehezebbé, hogy elviseljem. Bármi is történt ma este - vajon a zombik voltak-e, vagy a hallucinációk, amik feleslegesek voltak - az felébresztett engem.
Hosszú idő után most először, nem tudtam, hogy mire számítsak reggel.